A rózsátnevető királykisasszony

Hol, volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt oly gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, haenm a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszet, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az urdvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba s csatába kellett hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.

Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszálott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire s ami arany hulott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy a világon van.

Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsátnevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.

Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban és sírdogált keservesen; de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt. hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána s alig győzték felszedni a temérdek aranyat.

Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta szegény leányt s fölvette a szekérre. Hazamegy a kertész s mondja a feleségének:

-No feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyötsírató, rózsátnevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullatt a szája, de meg aranyat sem a lába: nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.

Mondja az asszony:
- Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
-Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
-Isten neki - mondja az asszony - hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.

-Te feleség - mondja a kertész - én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiába s odadobott neki két szemet.

Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyére, de csudák csudája, egyszeriben a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.

-Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva - macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.

Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében s csupa drágagyöngyök peregttek a szeméből, azután nevetni kezdett s szebbnél-szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában.

Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsátnevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt, múlt az idő, s egyszer, mikor bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön  a királyfi s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gobmostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.
Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiált örömében:

-Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyötsíró s rózsátnevető királykisasszony?
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor azután lehúzta a cipellőjét s elkezdett sétálni föl s alá a szobában s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsátnevető királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


A TÜNDÉR

Weöres Sándor


Bóbita, Bóbita táncol, 
körbe az angyalok ülnek, 
béka-hadak fuvoláznak, 
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot, 
röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos, 
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág
sürüjében. 




Újra a kígyó - Zárszó

-A kis herceg-

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
-Hát nem emlékszel rám? - mondta. - Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
-Igen, igen! A napja ma van, de helye nem egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
-...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
-Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
-Mosat pedig menj el - mondta a kis herceg. -Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Épp jókor értem afalhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
-Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét; úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz...
-Honnan tudod?
Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
-Én is hazamegyek ma... - És szomorkásan hozzátette: - De az sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb...
Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam...
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.
-Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár...
Szomorúan elmosolyodott.
Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
-Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
-Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tőrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
-Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
-Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
-Kedves kis barátom, ugye, ez az eégsz csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozás, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
-Ami fontos, azt nem lehet látni...
-Persze...
-A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.
-Persze...
-És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyanvolt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt...Emlékszel?...Nagyon jó volt.
-Persze...
Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd...Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
-Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
-Éppen ez lesz az ajándékom...olyasforma, mint a víz...
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont min-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
-Hogyhogy?
-Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
-S ha majd megvigazstalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből...És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik:
"Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
-Mintha csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
-Ma éjszaka...tudod....ne gyere el.
-Nem hagylak magadra.
-Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd...Nem éri meg...
-Nem hagylak magadra.
Ő szemlátomást gondterhelt volt.
-Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon..A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
-Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta.
-Igaz, második marásra már nem marad mérgük...
Azon az éjszakán észre sem vettem mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkelmenetelt. Csak ennyit mondott:
-Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
-Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pdig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
-Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
-Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De azátn újra összeszedte magát.
-Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
Hallgattam.
-Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ős is elhallgatott, mert sírt...
-Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert félt.
-Aztán azt mondta:

-Tudod...a virágom...felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
-Hát igen - mondta. -Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én mocanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.


Hat év múlva

És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. én szomorú voltam, de ezt mondtam:
"Azért, mert nagyon fáradtt vagyok..."
Most már egy kicsit megvigazstalódtam. Azaz...mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz...És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna...
De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: 
"Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..."
Egyszer azt gondolom: "nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárnyára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek.
Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak.
Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hogy, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem...
Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden...
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!


Zárszó

Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lásástok. Itt jelent meg a Földön, s aztán tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz a zutatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött...


A kutya

-Háziállatok-

A ma ismert kutya őse egy farkashoz hasonló állat, amelyik évmilliókkal ezelőtt élt. 
Történelmi adatok szerint a kutya az első megszelídített állatok egyike. Több mint tizenötezer éve él együtt az emberrel. 

A kutyának hosszú lábai vannak, melyek elősegítik a futásban, kicsi fejjel és hegyes orral rendelkezik. Szaglása rendkívül jó. Meg tudja különböztetni gazdája szagát, és könnyűszerrel tudja követni a vad illatát is.

Testalkata: Fajtától függően, hosszúsága 20 cm-től 87 cm lehet.

Súlya: A kutya súlya nagyon fajtafüggő, beszélhetünk 90 grammos és akár 70 kg-os kutyákról is.

Táplálkozása: A kutya húsevő állat. Állati eredetű táplálékkal etetik.

Szaporodása: A nőstény egyszerre akár 8-14 kölyköt is a világra hozhat, ez is persze fajtafüggő. Kicsinyeit saját tejével táplálja

Élőhelye: Otthonául szolgálhat az emberek udvara vagy háza.

Haszna: A kutyát tartják az ember legjobb barátjának. Ugyanakkor őrzésre és vadászatra is használják, megemlíthetjük még azokat a fajokat, melyeket szánhúzásra vagy különböző versenyekre használnak.

Családja: Kicsinyeit kutyakölyköknek nevezzük, a nőstényt pedig szukának.



Téli Balaton - Olvad a hó

Nagy Bandó András                                                                                                         

Jegesedik a Balaton,
nyekereg a nád,
rigó pattog kinn a parton,
didereg a rák.

Csupa jeges a Balaton,
kavarog a szél,
gyöngyszemek a jégcsapokon,
fagyos ez a tél.

Hóborított a Badacsony,
leszakad az ég,
ripeg-ropog a Balaton,
repedez a jég.

***
Olvad a hó                                                                                                                            

Reccsen a tó vize,
olvad a hó,
roppan az ág hegye,
rajta rigó.

Röppen a nádról az
árva veréb,
ágyba bújok veled,
mára elég.

A kék tölgyfa


Júlia éppen tizedik születésnapját ünnepelte. Most már úgy érezte, hogy felnőtt lány lett, és ezért szeretett volna egyedül sétálni az erdőben.

Az édesanyja ezt mondta neki:
-Elmehetsz sétálni, de ne menj be messze az erdőbe, és semmi esetre se állj meg a kék levelű nagy tölgyfa alatt.
Júlia kíváncsi lett és megkérdezte:
-Anyu, mond meg nekem, miért nem szabad a kék levelű nagy tölgyfához mennem?
-Azért, mert kék leveli vannak, és ez a fa más, mint a többi zöld levelű tölgyfa...De most már ne kérdezősködj tovább! Azért vidd magaddal Bodrit, hátha szükséged lesz rá!

Bodrinak sem kellett kétszer mondani. Már ott állt az ajtó előtt, és a farkát csóválva élénken ugatott, ami tőle szokatlan volt. Talán megérzett valamit?

Júlia fogott egy kosarat, és hű társával, a nagy Bodrival elindult az erdőbe. Hamar elfelejtette édesanyja intelmeit, és messze elbarangolt az erdőbe. Egyszer csak a kék levelű nagy tölgyfa alatt találta magát. Gyönyörű látvány volt!
Mi lehet ezen olyan veszélyes?

Júlia körültáncolta a fa törzsét. Szedett néhány levelet is, amelyek olyan színűek voltak, mint az ég kékje. Készített is belőlük egy szép koronát.

De egyszer csak mély hangot hallott. A tölgyfa szólt hozzá:
-Júlia, te kis szófogadatlan! Most a csapdámba estél! A szépségem elrejti a veszélyt, ami rád leselkedik! Nem fogadtad meg édesanyád intelmeit, most megnézheted magad! Mostantól te is olyan kék leszel, mint én.

Júlia rápillantott kék bőrére, és ijedten kérdezte meg:
-Ilyen maradok egész életembe?
-Nem, de a varázslattól csak akkor szabadulsz meg, ha valaki annyira szeretni fog, hogy magára vállalja kék színedet.

Amikor Júlia hazatért, édesanyja nagyon szomorú lett. Megszidta és szemrehányást tett neki a szófogadatlanságáért. És ez még nem volt minden. Júliát csúfolták és kinevették az osztálytársai, édesanyja pedig többé nem ölelte át, és még a legjobb barátnői is elkerülték őt. Nagyon egyedül lett, sokat sírt, és kék szeméből gyakran folytak kék könnyek.

Egy napon Bodri odament hozzá, és szomorú szemével gyengéden ránézett. Júlia átölelte őt, és arcát a bundájába rejtette.
-Drága Bodri kutyám, te vagy az egyetlen, aki még szeret engem...
És ekkor csoda történet, a hű pajtása budája kékre változott, az ő bőre pedig ismét olyan lett mint régen, mielőtt a kék levelű nagy tölgyfával találkozott....

VÉGE

Hatodik fejezet

amelyben Fülesnek születésnapja van,
és két ajándékot is kap


 Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben.
-Nagyképűség - mondta. - ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az én bajom.
Megfordult, és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott.
Akkor megint megnézte magát a vízben.
-Mindjárt gondoltam - jegyezte meg. - Ez a profilom se jobb.
De ki törődik vele? Senki, Nagyképűség. Mondom.

Valami reccsent mögötte, és a sűrűből előjött Micimackó.
-Jó reggelt, Füles! - mondta Micimackó.
-Jó reggelt, Mackó! - mondta mélán Füles. - Ha erről egyáltalán lehet szó a mai időkben. A magam részéről erősen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat.
-No mi baj már megint?
-Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
-Mit nem tud? - kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
-Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.
-Vagy úgy-mondta Mackó. Gondolkodott, hosszasan. Aztán megkérdezte: - Melyik kutya?
-Az a kutya, azzal a kutya jókedvvel - magyarázta borongva Füles. - Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit.
Mackó leült egy lapos kőre, és eltűnődött. Olyan volt ez az egész dolog a számára, mint egy képrejtvény. Sose volt nagy rejtvényfejtő. Lévén ő egy Csekélyértelmű Medvebocs. Inkább énekelni szeretett.
Így hát most is rákezdte:
Nyáron nyaralok, télen telelek,
a Trotechnikus, az mindig Elek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.
Ez volt az első szakasz. Mikor befejezte, várt egy kicsit, de mert Fülesnek nem volt ellenvetése, azt biztatásnak vette, a belefogott a második szakaszba:
Nyáron nyaralok, télen telelek,
ki mézet ad, azzal nem perelelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek. 
Füles még most se szólt semmit, így hát a harmadik szakaszt is elénekelte:
Nyáron nyaralok, télen telelek,
villanyt a fára ingyen szerelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.
-Nagyon helyes - szólt Füles.-Te csak énekelj! Tralala. Örülj az életnek!
-Örülök is.
-Van,aki tud.
-Mi baj?
-Mi lenne?
-Olyan bánatos vagy.
-Bánatos? Miért lennék én bánatos? Születésnapom van. Az év legboldogabb napja.
-Születésnapod van?-mondta Mackó örömteljes meglepetéssel.
-Nagyon természetes. Nem látod? Nézd csak a sok születésnapi ajándékot, amit kaptam.
-És gúnyosan kinyújtotta a lábát.-Látod? Mennyi torta meg töltött csokoládé.

Mackó jobbra nézett, aztán balra.
-Ajándék? Torta? Csokoládé? Hol?
-Hát nem látod?
-Nem én.
-Én se - mondta Füles. - Ez csak olyan tréfa volt. Vicc. Haha!
Mackó megvakarta a fejét, nem tetszett neki a dolog.
-De igazán születésnapod van?-kérdezte aztán gyanakodva.
-Bizony.
-Hát akkor -gratulálok. Még sok-sok születésnapot!
-Neked is, Micimackó.
-De nekem nincs születésnapom.
-Nincs is. Csak nekem van.
-Akkor hát miért gratulálsz nekem?
-Miért ne? Remélem, nem akarod magad rosszul érezni az én születésnapomon?!
-Ó, akkor értem...
-Elég baj - mondta Füles most már végképpen letörve-, hogy én ilyen piszokul érzem magam a tulajdon születésnapomon. Se ajándék, se csokoládé, se torta gyertyával, még csak egy nyavalyás üdvözlő táviratot se kaptam...Legalább más ne érezze rosszul magát, ez minden, amit várok...
Ez sok volt Micimackó gyenge szívének.
-Várj meg itt! - szólt gyorsan, sarkon fordult, s iszkolt haza, ahogy csak szusszal bírta; úgy érezte, akárhonnan, akárhogy, meg kell ajándékoznia valamivel szegény Fülest.

Lakása előtt ott találta Malackát. Fel-felugrált az ajtó előtt, hogy elérje a csengőt, de nem érte el.
-Hé, Malacka! -kiáltott rá.
-szervusz, Micimackó!
-Mit ugrálsz itt, mint a bakkecske?
-El akarom érni a csengőt -mondta Malacka. -Éppen most érkeztem ide a látogatásodra.
-Majd én csengetek helyetted - mondta Micimackó előzékenyen. El is érte a csengőt, és csengetett. -Épp most beszéltem Fülessel-beszélt közben-, szegény Füles nagyon rossz lelkiállapotban leledzik. születésnapja van, senki a füle botját se mozgatja, észre se vették, és nagyon a szívére vette ezt a közönyt...
Ejnye, senki se felel a csöngetésre?
-De Mackó -mondta Malacka-, már hogy felelnének? Hisz ez a te lakásod.
-Persze, persze...No, akkor kerüljünk beljebb.

Bementek. Mackó első dolga volt odamenni az almáriumhoz, megnézni, maradt-e még egy kis méz a csuporban. Még volt egy kevés.
-Ezt odaadom Fülesnek -magyarázta - ajándékba. Te mit adsz neki?
-Nem lehetne úgy, hogy én is ezt adom?
Mondjuk, a kettőnk ajándéka.
-Nem. Ez nem  egy jó megoldás.
-Jó, hát én viszek neki egy léggömböt. Van még egy a múlt heti mulatságból. Mindjárt haza is futok érte.
-Látod, Malacka, ez nagyon jó ötlet. Ennek biztosan nagyon fog örülni szegény Füles, menten jókedve támad. Egy szép léggömb igazán nem ronthatja el az ember kedvét.
Malacka eltotyogott. Micimackó is elindult ellenkező irányban a mézes csuporral.

Meleg nap volt, s az út hosszúnak tűnt. Felét se járta be, mikor valami cudar érzés kerítette hatalmába. A füle tövén kaparászott, valami az orrát csiklandozta, még a füle is viszketett tőle. Mintha valaki noszogatta volna belülről: "Na, Mackó, mi lesz?"

"Ejnye, ejnye - csóválta a fejét. - Nem tudtam, hogy ilyen hosszú ez az út...." -Így hát letelepedett, és levette a csupor fedelét. "Még jó, hogy ezt magammal hoztam - gondolta. -Sok mackót ismerek, akiben nem lett volna ennyi előrelátás, hogy efféle elemózsiát vigyen magával az útra." - S már nyalogatta is a mézet, bedugva fejét a csuporba.

-Lássuk csak - mondta elégedetten, mikor az utolsó csöppet is felnyalta-, hová is indultam? Ahá, Füleshez.- Fürgén felugrott.

Aztán egyszerre csak eszébe jutott a dolog. Hiszen utolsó cseppig megette Füles születésnapi ajándékát!

"Bosszantó!-csóválta a fejét. - Most mit tegyek? valamit mégis kell kapnia tőlem!"

Darabig semmi se jutott az eszébe. Aztán gondolkodni kezdett.

"Végre is ez a csupor nagyon szemrevaló kis csupor, még akkor is, ha nincs benne méz. Majd tisztára mosom, ráírok valami kedveset, mondjuk: >Sok ilyen boldog születésnapot még!< Füles sok mindenre használhat egy ilyen szemrevaló kis csuprot."

S mivel éppen a Százholdas Pagony előtt haladt el, betérült egy percre Bagolyhoz.
-Jó reggelt, Bagoly!
-Jó reggelt, Mackó!
-Gratulálok neked Füles születésnapjához-mondta Micimackó.
-Születésnapja van?
-Mit kap tőled, Bagoly?
-És te mit adtál neki, Mackó?
-Egy nagyon szemrevaló kis csuprot, amiben mindenfélét lehet tartani...izé...varrótűt meg olyan...izé...gombokat, esetleg - mondta Mackó bizonytalanul.
-Ez az? - kérdezte Bagoly, és kivette Micimackó mancsából.
-Igen, és meg akarlak kérdezni...
-Ebben mézet tartottak-mondta Bagoly.
-akármit lehet benne tartani -mondta Mackó gyorsan. - Roppant praktikus és hasznos kis csupor ez, azám! -tette hozzá dicsekedve, de nem őszintén.- És azt akarom kérdezni....
-Esetleg írhatsz rá valami üdvözletet.
-Éppen ez az, magam is így gondoltam. nem volnál olyan kedves felírni rá: "Sok ilyen boldog születésnapot kívánok: Micimackó" ?
-Nagyon kedves kis csupor -mondta Bagoly. -nem lehetne úgy csinálni, hogy én is ezt adom neki? Mint a kettőnk ajándékát.
-Nem - mondta Mackó -, ez nem megoldás. Várj, megmosom egy kicsit, aztán majd ráírod.
S már ment is a mosdóhoz, kimosta a csuprot, meg is törülgette. Bagoly közben a ceruzáját nyálazta.
-Mond csak, Mackó, tudsz te olvasni? - kérdezte könnyedén, de kissé szorongva. -Csak azért kérdem, mert az ajtómon két felirat van, ezeket Róbert Gida írta. El tudod olvasni?
-Hogyne! Róbert Gida megmondta nekem, mit írt, és azóta nagyon jól el tudom olvasni.
Erre aztán Bagoly írni kezdett. Ezt írta:

MG SK LYN BLDG SZLTSNPT KVNK.

Mackó álmélkodva és tisztelettel nézte.
-Csak egy rövid és tömör gratulációt írtam -vetette oda Bagoly könnyedén.
-Elég hosszú-bólintott Mackó elismerően.
-Tulajdonképpen ...igen, hm...elég hosszút is írtam....
Éppen elég ceruzát fogyaszt el egy ilyen hosszabb gratuláció.