2012. 12. 23.

Erdei karácsony

(Bosze Balázs)



Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.
Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!

Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok:
az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.

Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.

Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
- Hogy aludtál ? - kisöreg!
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.

Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
- Milyen nap van ma ? - kérdezte kíváncsian Sudártól!
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
- Az meg micsoda ? - érdeklődött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár.

A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.

A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.

Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.

Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük. Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.

Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg,
vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.

A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!

A szeretet és az ajándékozás ünnepe.

- Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak.

Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek!

És az emberek kiválasztottak pár fenyőt -köztük Sudárt is- ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.

Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott az eszébe.

A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt.

"Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán szép éneket:
- Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...







2012. 11. 04.

Az ördög három arany hajszála

-GRIMM LEGSZEBB MESÉI-

Hajdanában réges-régen egy szegény asszonynak fiacskája született. Megjósolták róla, hogy amint tizennégy esztendős lesz, elveszi a király lányát feleségül. Nem sokkal ezután ellátogatott a szegény asszony falujába a király, de mert álruhában járt, nem tudta senki, kicsoda, micsoda. Megkérdezte a falusiaktól, mi újság arrafelé.

- A minap egy gyerek született minálunk - mondták neki. - Megjósolták róla, hogy tizennégy esztendős korában feleségül veszi a király lányát. Komisz ember volt a király, szerfölött bosszantotta a jóslat. Elment a szülőkhöz, és nagy barátságosan így szólt hozzájuk:

- Jó emberek, ti igen szegények vagytok, örülhettek, ha magatok megéltek. Adjátok nekem a fiatokat, majd én gondját viselem.

Azok egy ideig tétováztak, de az idegen nagy pénzt ígért a gyerekért, aztán meg azt gondolták: "Szerencsegyerek, biztosan ez is a javára válik." Így hát végül is beleegyeztek a dologba, és odaadták a királynak a csecsemőt.

A király egy ládikába tette a kisdedet, és ellovagolt vele. Addig vitte, míg egy nagy folyóhoz nem ért. Megállt a parton, és belevetette a ládikát a vízbe.

"No - gondolta magában -, megszabadítottam a lányomat egy hívatlan kérőtől!"

A ládika azonban nem merült el, hanem a víz színén maradt; úgy lebegett rajta, mint egy parányi hajócska. Jó asztalos készítette: egy csepp nem sok, annyi víz sem szivárgott bele.

A folyó a király fővárosa felé folyt. Onnét vagy két mérföldnyire vízimalom állt a part mentén. A ládikát éppen úgy sodorta az ár, hogy fennakadt ennek a malomnak a gátján. Éppen ott bámészkodott egy molnárlegény. Észrevette a kis ládát, azt hitte, talán kincs van benne; gyorsan kihalászta egy kampósbottal. Hát amint a fedelét felnyitja, mit lát? Egy eleven, takaros kis csecsemő fekszik benne, egy formás fiúcska. A legény szaladt vele egyenest a molnárékhoz.

- Nézze csak, mester uram, mit halásztam a folyóban!

A molnáréknak nem volt gyerekük; megörültek a csöppségnek, gondjukba vették és fölnevelték; a saját édes fiukkal sem bánhattak volna nagyobb szeretettel.

Telt-múlt az idő, a csecsemőből futkározó kisgyerek lett; aztán megint elmúlt egypár esztendő, és az eleven fiúcska derék, szemrevaló legénykévé serdült.

Az idő tájt a király megint az országot látogatta. Egyszer szabad ég alatt érte a zivatar, s ő éppen abba a malomba menekült az eső elől. A tornácon ülve várta hogy elálljon a zápor, s egyszer csak megpillantotta a legénykét.

- Tiétek ez a szép fiú? - kérdezte.

- Nem édes gyerekünk, instálom alássan - felelte a molnár -, talált gyerek, úgy hozta ide a víz egy ládikában, éppen tizennégy esztendeje.

A király megütődött, amint ezt meghallotta, mert rögtön tudta, hogy ez a fiú nem lehet más, mint a szerencsegyerek, akit ő tizennégy évvel ezelőtt el akart pusztítani.

"No, a víz kivethetett, de azért mégsem szabadulsz meg a sorsodtól!" - gondolta magában.

Odafordult a molnárékhoz:

- Jó emberek, nem vihetne el ez a fiú egy levelet a királynénak? Nem kívánom ingyen, két aranyat adnék neki érte.

- Ahogyan parancsolod, urunk királyunk - felelte a molnár.

Azzal szólt a legénykének, készülődjék, mert fontos szolgálatot kell tennie a királynak.

A király pedig nekiült, és levelet írt a feleségének. Hamar elkészült vele mert csak ennyi állt a levélben:

"Ahogy a fiú megérkezik a levelemmel, tüstént fogasd el, ölesd meg és temettesd el, híre-pora se legyen, mire hazaérek."

A legényke fürgén elindult a levéllel, de mert már alkonyodott, és az út sűrű erdőn vitt keresztül, csakhamar eltévedt. Bolyongott egy ideig a fák közt, aztán pislákoló fényt vett észre, arrafelé tartott, és nemsokára rá bukkant egy kis házra.

Amint benyitott, egy öregasszony emelte fel a fejét a tűzhelynél. Megijedt, amikor a fiút meglátta.

- Hát téged mi szél hozott ide? - kérdezte.

- A malomból jövök - felelte a fiú -, és a királynéhoz igyekszem, levelet viszek neki. Eltévedtem az erdőben, szeretnék itt meghálni.

- Jaj, édes fiam - mondta az öreg -, rossz helyre kerültél, rablók tanyája ez, ha megjönnek, megölnek!

- Tőlem jöhet, aki akar - felelte a fiú -, én ugyan nem félek. Meg aztán olyan fáradt vagyok, hogy ha akarnék, sem tudnék továbbmenni. Azzal végigvetette magát a padkán, és elaludt. Csakhamar megjöttek a rablók; dühösen kérdezték, miféle gyerek hever ott.

- Szegény ártatlan fiú - mondta az öreg -, eltévedt az erdőben; meg szántam, befogadtam, levelet visz a királynénak.

A haramiák felnyitották a levelet; és amint elolvasták benne a parancsot, hogy a fiút meg kell ölni, marcona szívük megesett rajta. A bandavezér széttépte a levelet, és másikat írt helyette; abban az állt, hogy a fiúhoz azonnal hozzá kell adni a király lányát.

Reggelig békén hagyták, hadd aludja ki magát a padkán. Mikor pitymallatkor fölébredt, kezébe nyomták a levelet, és útjára bocsátották.

A királyné, ahogy megkapta és elolvasta a levelet, mindent aszerint tett, amint benne írva volt: fényes lakodalmat csapott és hozzáadta a királylányt a szerencsegyerekhez. A fiú szép is volt, kedves is volt, így hát az ifjú pár boldogan és vidáman élt.

Nem sokkal ezután hazatért a király a palotájába. Látta: betelt a jóslat; akármit tett ellene, a szerencsegyerek mégiscsak feleségül vette a lányát. Dúlt-fúlt mérgében, haragosan felelősségre vonta a feleségét.

- Hát ez hogyan történt?! Hiszen én egészen mást hagytam meg a levelemben!

Erre a királyné odaadta neki a levelet, olvassa a tulajdon szemével. A király rögtön látta, hogy elcserélték a levelét. Hívatta a szerencsegyereket, rátámadt:

- Mit műveltél te az én levelemmel?

- Én ugyan semmit a világon - felelte a fiú tiszta lelkiismerettel.

- Márpedig valótlant mondasz - háborgott a király -, mert én nem ezt írtam! Kicserélték a levelemet!

- Arról én nem tudok semmit - mondta a fiú -, de meglehet, hogy a haramiák űztek valami tréfát velem, amíg a tanyájukon aludtam.

És elmondta a királynak, hol, kiknél hált akkor éjjel, amikor eltévedt a levelével.

A király sehogyan sem tudott beletörődni, hogy így fordult a dolog. Azt mondta a fiúnak:

- Nagy hűtlenség, hogy nem vigyáztál eléggé a levelemre, ezért büntetés jár; nem úszhatod meg ilyen könnyen a dolgot. Különben is, aki az én leányomnak az ura akar lenni, annak el kell hoznia nekem a pokolból az ördög három arany hajszálát. Megértetted?

Mert hát azt remélte a király, ezzel örökre megszabadul tőle. De a szerencsegyerek egy csöppet sem ijedt meg:

- Az ördögtől nem félek, a három aranyhajszálat elhozom.

Azzal elköszönt, és útnak indult.

Ment szaporán, és egy idő múlva egy nagy városhoz érkezett. A kapuban az őr kikérdezte, mit tud, miféle mesterséghez ért.

- Tudok én mindenhez! - felelte a szerencsegyerek.

- No, akkor segíthetsz rajtunk - mondta az őr. - Van a városnak egy kútja, hajdan bor folyt belőle, ma meg még csak víz sem. Megmondhatnád, miért apadt ki.

- Majd megtudjátok - felelte a legény -, csak várjatok, míg vissza jövök.

Azzal ment tovább. Hamarosan egy másik városhoz ért. Ott a kapuőr megint csak faggatni kezdte, mit tud, mihez ért.

- Tudok én mindenhez! - felelte.

- No, akkor segíthetsz rajtunk. Van a városnak egy fája, hajdan arany alma termett rajta, most meg még csak levelet sem hajt. Miért nem?

Majd megtudjátok, csak várjatok, míg visszajövök.

És ment tovább. Egy nagy folyó állta útját; át akart kelni rajta. Kérdi a révész, mit tud, mihez ért.

- Tudok én mindenhez!

- No, akkor mondd meg nekem, miért kell örökké ide-oda eveznem, miért nem vált fel soha senki.

- Majd megtudod, csak várj, amíg visszajövök.

Átkelt a vízen; hát egy éktelen, kormos lyuk tátongott feléje a túlsó parton: ott nyílt a pokol bejárata. A legény nem sokat teketóriázott, fogta magát, bement. Az ördög éppen úton járt valahol; nem volt otthon, csak az öreganyja. Ott ült a vénség egy nagy karosszékben, és csodálkozva tekintett a váratlan vendégre.

- Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? - kérdezte.

- Szeretnék három arany hajszálat az ördög fejéről - felelte a fiú -, különben nem tarthatom meg a feleségemet.

- Ez nagy dolog - csóválta a fejét a vénasszony -, de az sem kisebb, amit kérsz. Tudod-e, hogy ha az ördög hazajön, és itt talál, nyomban kitekeri a nyakadat?

- Tudom, tudom, de hát mit tehetek? - felelte a fiú.

Az öregasszony végigmérte, arca egyre barátságosabb lett, csak úgy táncolt rajta a rengeteg ránc.

- Tetszel nekem, nem venném a szívemre, ha baj érne itt nálunk. Lássuk, mit tehetek érted.

Azzal egyszeriben hangyává varázsolta.

- Bújj be gyorsan a szoknyám ráncába, ott biztonságban vagy!

A fiú szedte a hangyalábait, elbújt, aztán kiszólt a szoknya ráncából:

- Volna ám még három kérdésem is!

- Miféle kérdések, hadd halljam! - szólt a vénasszony.

- Az első: miért apadt el a kút, amelyikből azelőtt bor folyt, most meg még csak vizet sem ád? A második: miért száradt ki a fa, amelyik azelőtt aranyalmát termett, most meg még csak levelet sem hajt? A harmadik miért kell a révésznek örökösen ide-oda eveznie, miért nem váltja fel soha senki?

- Nehéz kérdés mind a három - felelte a vénasszony -, de csak maradj veszteg, és jól figyeld meg, mit mond az ördög, amikor a három arany haj szálát kitépem.

Sötét este volt már, jött is haza nagy dérrel-dúrral az ördög, és már messziről azt kiabálta:

- Nem tiszta a levegő! Emberszagot érzek! Emberszagot érzek! Berontott a szobába, csak úgy a lábával rúgta be maga után az ajtót, s nyomban nekiállt a keresésnek; átkutatott minden zugot, még az ágy alá is benézett, de hiába, nem talált senkit.

Az öreganyja meg lehordta:

- Nem szégyelled magad! Most takarítottam, most raktam rendet, máris tővel-heggyel összehánysz itt mindent! Örökösen emberszagot szimatolsz! Inkább ülj le, láss neki a vacsorádnak!

Az ördög jót evett-ivott, aztán, mert fáradt volt, lehajtotta a fejét az öreganyja ölébe.

- Vakargass egy kicsit - mondta nyűgösen.

A vénasszony vakargatni kezdte az álmos pokolfűtő üstökét. Alig telt el egy kis idő, az ördögöt elnyomta a buzgóság; fújtatott, hortyogott keményen. Akkor az öregasszony megkereste az első arany hajszálat, kirántotta és maga mellé tette.

- Hujuj! - rikoltott az ördög. - Mi történt?

- Rosszat álmodtam, ijedtemben a hajadba kapaszkodtam - mondta az öreganyja.

- S ugyan mit álmodtál? - kíváncsiskodott az ördög.

- Egy kutat; azelőtt bor folyt belőle, most meg még csak vizet sem ád. Ugyan miért?

Az ördög jót nevetett, még a hasa is rázkódott tőle.

- Haj, ha azok az ostoba emberek tudnák! Egy varangy ül a kútban egy kő alatt; ha azt megölnék, a kútból újra bor folynék. No de aludjunk tovább.

A vénasszony megint vakargatni kezdte a sátán üstökét, míg újra el nem szenderült, s horkolni nem kezdett, hogy csak úgy rezegtek az ablakok. Akkor kirántotta a második arany hajszálat.

- Hujuj! Mit csinálsz?! - ordította dühösen az ördög.

- Ne vedd zokon - felelte az öregasszony -, álmomban kapaszkodtam beléd.

- Mit álmodtál már megint?

- Azt, hogy egy országban áll egy almafa, régen aranyalma termett rajta, most meg még csak levelet se hajt. Ugyan miért?

- Haj, ha tudnák! - felelte az ördög. - A fa gyökerét egy egér rágja; ha azt megölik, megint aranyalmát terem, de ha az egér tovább rágja, elszárad végképpen. Hanem most az tán már hagyj békén az álmaiddal, mert ha még egyszer fölzavarsz, kapsz egy pofont!

Az öregasszony váltig ígérte, hogy a világért sem háborgatja többet; azzal megint nekilátott a vakargatásnak, míg az ördög újból el nem aludt, s hortyogni kezdett. Akkor megkereste a harmadik arany hajszálát, s azt is kitépte. Nosza, fölugrott a sátán üvöltött, s el akarta rántani az öreganyja nótáját; hanem az megint csak lecsendesítette:

- Ki tehet a rosszról, amit álmában vét?

Az ördögöt újból elfogta a kíváncsiság:

- Nocsak, mit álmodtál?

- Egy révészt; mind csak azon panaszkodik, hogy örökké ide-oda kell eveznie, nem váltja fel soha senki. Ugyan miért?

- Hohó, a tökfilkó! - nevetett az ördög. - Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomja a kezébe a lapátot, és mondja neki: "Húzd magad, ha akarod" - s ezzel aztán le is tette örökre az evezés gondját.

Most már, hogy megvolt a három arany hajszál is meg a három felelet is, az öreganyja békén hagyta a vén sátánt, hadd aludjék.

Aludt is hajnal hasadtáig.

Mikor aztán reggel megint elhordta magát, a vénasszony előszedte a hangyát a szoknyája ráncából, s visszavarázsolta annak, ami volt: szerencsegyereknek.

- Itt a három arany hajszál - mondta. - Hallottad, mit felelt az ördög a három kérdésre?

- Igen, hallottam, jól meg is jegyeztem.

- Akkor hát segítettünk a bajodon, mehetsz utadra.

A fiú szépen megköszönte az öregasszonynak, hogy ilyen jó volt hozzá a bajában; hátat fordított a pokolnak, és igen örült neki, hogy ilyen jól sikerült neki minden. Csakhamar odaért a folyóhoz. A révész, mihelyt meglátta, kérte tőle a megígért választ.

- Előbb vigyél át, aztán megmondom, hogyan szabadulhatsz.

És amint kiugrott a partra, elő is adta nyomban az ördög tanácsát:

- Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomd a kezébe a lapátot, húzza maga, ha akarja!

Ment tovább, odaért a terméketlen almafa városához. Az őr itt is kérte a választ. Ő meg, ahogyan az ördögtől hallotta:

- Öljétek meg az egeret - mondta -, amelyik a tövét rágja, akkor majd megint aranyalmát terem a fátok!

Az őr megköszönte a szívességét, és hálából két, arannyal megrakott szamarat adott neki. Végül odaért a kiapadt kút városához. Ott is tudtára adta az őrnek, amit az ördögtől hallott:

- Egy varangy ül a kút fenekén, keressétek meg, és öljétek meg, akkor majd újra bort ád a kutatok.

Ez az őr is köszönetet mondott neki, és hálából ez is két, arannyal megrakott szamárral ajándékozta meg.

A szerencsegyerek aztán nemsokára hazaért a feleségéhez. Az asszony tiszta szívből örült a viszontlátásnak, és töviről hegyire elmondatta az urával, hol, merre járt s milyen szerencsével. A fiú meg odaadta a királynak, amit kívánt: az ördög három arany hajszálát.

A király, mikor meglátta a négy szamarat a tenger sok arannyal, egyszeriben jókedvre derült, egyszeriben csupa szíves nyájasság lett.

- Minden feltételt teljesítettél - mondta -, megtarthatod a lányomat. De mondd csak, kedves vőm, hol szerezted ezt a rengeteg aranyat? Nagy kincs ez!

- Egy folyón túlról hoztam; átkeltem a vízen, annak a túlsó partja homok helyett arannyal van terítve.

- Én is hozhatnék belőle? - tudakolta sóváran a király.

- Amennyit csak akarsz! - felelte a fiú. - Van ott egy révész, vitesd át vele magad, odaát megtömheted a zsákodat.

A kapzsi király tüstént útra kelt; odaért a folyóhoz, és intett a révésznek, vigye át. Az előcammogott, föltessékelte a királyt a kompra, és mikor átértek a túlsó partra, kezébe nyomta az evezőt, kiugrott és elszaladt. Attól fogva a királynak kellett ide-oda eveznie a két part közt; ez volt a büntetés gonoszságáért.

Most is ott révészkedik még, mert csak nem bolond valaki kivenni az evezőt a kezéből!


2012. 10. 14.

A Brémai muzsikusok


-GRIMM LEGSZEBB MESÉI-

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.


"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.

- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.

- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.

- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.

Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.

- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!

- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.

A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.

Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.

Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:

- Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

Kép forrása: egyszervolt.hu

2012. 09. 28.

Őszi versek



Gyárfás Endre: 
Gesztenyéző

Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
gesztenyéből fabrikálok
buksi fejű barna bábot.

Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
Ha vagytok már jó néhányan,
megnyitom a bábszínházam.



Kányádi Sándor: 
Szeptember

Tele a hombár,
tele a raktár,
tele a kaptár,
tele a csűr.

Rászáll a nyár a
legelső sárga
levélre, s elrepül.



Hárs László: 
Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."


Weöres Sándor: 
Galagonya

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája. 



Takáts Gyula: 
Szüreti vers

Szüretelnek, énekelnek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
Musttal teli kiskancsó.
Sose láttam szebbet!
Akkora fürt, alig bírom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró,
Csak úgy nevet a kancsó.
Az sem látott ilyet.
Az öregnek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni, jaj, d jó!
Igyunk erre egyet!!



Csanádi Imre: 
Alma

Érik az alma,
hajlik a gallya,
fűre hajlik, mint egy sátor,
sok édes almától.
Szedjük,
kapjuk,
habosra harapjuk, -
a többivel mi legyen?
holnapra
hagyjuk.

2012. 08. 13.

A nyolcadik nap

-A kis herceg-

A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam.
-Kétségkívül szépek az emlékeid - mondtam a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé!
-Barátom, a róka mondta...
-Édes kis öregem, hagy már azt a rókát!
-Miért?
-Mert rövidesen szomjan halunk...
-Nem értette meg az okoskodásomat, azt mondta:
-Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom...
"Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam. -Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..."
Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:
-Én is szomjas vagyok ...Keressünk egy kutat...
Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.
Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.
-Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem.
De ő nem felelet a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:
-Néha a szívnek is jó a víz...
Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:
-A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág...
Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze", aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
-A sivatag is szép - tette hozzá.
Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik...
-Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg-, hogy valahol egy kutat rejt...
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén...
-Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.
-Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal-mondta a kis herceg.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami legfontosabb, az láthatatlan..."

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.


A KÚT

-Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe...
Aztán még hozzátette:
-Nem éri meg...
A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút.
Holott a falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.
-Nem furcsa? - mondta a kis herceg. -Minden készen van: csiga, vödör, kötél...
Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga csikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.
-Hallod? - mondta a kis herceg.-Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...
Nem akartam, hogy megerőltesse magát.
-Hagyd, majd én -mondtam. -Neked ez túl nehéz.
Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.
-Épen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. -Adj innom...
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
-Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
-Nem találják meg - mondtam.
-Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
-Minden bizonnyal - feleltem.
-Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés...
-Meg kell tartanod, amit ígértél - mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.
-Mit ígértem?
-tudod... szájkosarat a bárnyomnak... hiszen felelős vagyok a virágomért!
Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.
-Ó, a majomkenyérfáid! -mondta. - Mint a káposztafejek...
-Ugyan!
Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!
-A rókád meg... a fülei... inkább mintha szarvak volnának...meg aztán túl nagyok is!
És megint nevetett.
-Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.
-Semmi hiba-mondta. -A gyerekek megértik.
Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.
-Neked valami titkos terved van...
Nem feleltem. Azt mondta:
-Tudod...holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem...
Majd némi szünet után:
-Egészen közel ide...
Elpirult.
S engem, magam sem tudom ,miért, elfogott valami sötét szomorúság. Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
-Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egy szál-egyedül, ezer mérföldre minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?
A kis herceg újra elpirult.
Én pedig habozva hozzátettem:
-Csak nem az évforduló miatt?
A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy "igen".
-Ó - mondtam neki-, attól félek...
Azt felelte:
-Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este...
Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék az a sírás kockázatát is vállalja vele...















2012. 06. 28.

A Kis Kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapirgál a kis kakas a szemétben, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki

-Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

-Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:

-Kukuriku, török császár, add vissza gyémánt félkrajcárom!

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

-Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

-Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabálon, vesd bele a kútba.

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

-Szídd fel, begyem, a sok vizet, szídd fel, begyem, a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.

A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.

-Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

-Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
-Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet!-Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet.
Akkor megint csak felszállott az ablakba.

-Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

-Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méheskasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méheskasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

-Szídd fel, begyem, a darázst; szídd fel, begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.

-Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

-Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

-Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki, begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.

-Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

-Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel, begyem, a sok pénzt!

Erre a begye mind felszítta a török császár harom kád pénzét.

A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, máig is él, ha meg nem halt.

Kicsi versek kicsinyeknek

Nagy Bandó András



Pöttömke

Kicsiny vagyok, pöttöm gyermek,
sajtkukacka, törpe termet.
Jár a kezem, hadonászok.
Nyögdécselek, hason mászom,
párom nincs, csak hasonmásom.
Fejem billeg, jár a lábam,
itt a csörgőm, megtaláltam.
Azt kérdezed, mit csináltam?
Keresd meg a pelenkában!


Altatás

Ölbe veszi,
ágyba teszi,
hol kiveszi,
hol beteszi.

Erre viszi, 
Arra viszi,
föl is veszi,
le is teszi.

Vállra veszi,
Kézbe viszi,
hol beteszi, 
hol kiveszi.

Ide viszi,
Oda viszi,
ezt már csak a 
pisze hiszi.


Palinta

Ring a hinta, palinta,
itt a toll, ott a tinta.
Ring a hinta, palinta,
ringatózik Kamilla.
Ring a hinta, palinta 
ringatózik Atilla.
Ring a hinta, palinta,
ringatózik a Lilla.
Ring a hinta, palinta
se toll nincsen, se tinta.


Billegő, ballagó

Billeg a, ballag a, jár a baba,
ujjait fogja
a dédi mama.

Lépked a, lépdel a, jár a baba,
megmosolyogja
a dédi mama.


Jön a vonat

Jön a vonat,
megy a vonat,
szuszorog,
zakatol,
jön a vonat,
megy a vonat,
kocsikat 
hazatol.

Jön a vonat, 
megy a vonat,
hazahúz,
bedudál,
jön a vonat,
megy a vonat,
kalauz 
szalutál.




2012. 05. 21.

A tehén

A tehén egy olyan kérődző, növényevő állat, amely napjainkban nem hiányozhat egy átlag gazdaságból. Testét rövid szőr borítja, színe fajtától függően változik. Feje hosszúkás, a felső ajka nedves. Hosszúkás orra végén orrlyukak találhatóak. Fülei mozgékonyak, és szemei nagyok. Szarvai belül üresek.

Nagy teste farokban végződik, melynek végén szőrpamacs található. Lábai páros ujjban végződnek, melyeket paták borítanak - párosujjú patások családjába tartozik.

Testalkata
Magassága átlagosan 135 és 150 centiméter közé tehető, hosszúsága pedig elérheti a több mint 2 métert.

Súlya: A tehén nagytestű emlős, súlya fajtától függően 500-700 kg.

Tápláléka:
A tehén a mezőkön legel. Télen a gazda istállójában vagy nagyobb állattenyésztő gazdaságokban szénával, kukoricaszárral, korpával és szemestakarmánnyal etetik. Amikor jóllakik, lefekszik és kérődzik, vagyis még egyszer megrágja az ételt.

Szaporodása: A nőstény évente egy borjút ellik, melyet tejjel táplál.

Élőhelye: Falusi gazdaságokban és farmokon nevelik őket.

Haszna: A tehenet igavonóként, de ugyanakkor húsáért, bőréért és tejéért is nevelik.

Családja: A tehén kicsinyét borjúnak hívjuk. Születésük után 25-30 kg-osak. A hímet bikának nevezzük, ez jóval masszívabb, mint a nőstény, súlya akár a 900 kg-t is elérheti.













2012. 05. 07.

A váltóőr és a kereskedő

-A Kis Herceg-

A Váltóőr

-Jó napot! - mondta a kis herceg.
-Jó napot! - mondta a váltóőr.
-Mit csinálsz te itt? - kérdezte a kis herceg.
-Rostálom az utasokat, ezresével - mondta a váltóőr. - Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik őket, hol meg balra.
És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgő robajjal a váltóházat.
-De sürgős neki - mondta a kis herceg. -Mit keresnek?
-Azt maga a mozdonyvezető se tudja - mondta a váltóőr.
Ellenkező irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.
-Máris visszajöttek? - kérdezte a kis herceg.
-Ezek nem ugyanazok - mondta a váltóőr. - Ez egy ellenvonat.
-Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?
-Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van - mondta a váltóőr.
Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.
-Ezek az első vonatnak az utasait üldözik? - kérdezte a kis herceg.
-Egyáltalán nem üldöznek semmit - mondta váltóőr.
-Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.
-Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek - mondta a kis herceg. - Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak...
-Könnyű nekik - mondta a váltóőr.

A Kereskedő

-Jó napot! - mondta a kis herceg.
-Jó napot! - mondta a kereskedő.
Ez a kereskedő szomjúságoltó labdacsokat árult. Aki hetente egyet bevesz, az többé nem is kíván inni.
-Hát ezt meg minek árulod? - kérdezte a kis herceg.
-Rengeteg időt lehet megtakarítani vele - felelete a kereskedő. - A tudósok kiszámították: heti ötvenhárom percet!
-És mit csinál az ember azzal az ötvenhárom perccel?
-Amit akar...
"Én - gondolta a kis herceg-, ha nekem ötvenhárom fölösleges percem volna, szépen elindulnék egy forrás felé..."


2012. 04. 27.

Anyák napjára




József Attila

 Mama

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő -

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

(1934. okt.)


2012. 04. 21.

Csörög a patak, szól a kakukk

Vajda János

Indulnak már a barna felhők,
az ég maholnap tiszta lesz.
A nap kisüt, és örömében
csorogva sír a házeresz.

Majd eljön a víg fecske, gólya,
és föllármázzák a falut.
Majd verni kezd az erdő szíve,
csörg a patak, szól a kakukk.

Majd jelt ad a kis dalkarmester:
a csalogány a lombokon;
és szól a dal, és égen földön
áll a közös lakodalom.

Majd belerikkan a rigó is,
és mondja: Rajta, rajta, mind,
siessetek szeretni, élni,
hamar, hamar, tél lesz megint!

S majd illatoznak a virágok,
szeretnek mind az emberek;
szeret majd minden nyakra-főre,
a pillangók és a - legyek...

Majd a legelső napsugár
kinyitja ablakom;
kiröpülök, mint a madár,
és járok szabadon.

Mikor a nap süt az égen, 
kígyó jár a zöld levélen.
És irigyen sziszeg alant;
búg fölötte vadgalamb.

A harkály a cser oldalán 
incselegve kopogtat,
ha szórakozva mondanám
a hamisnak: szabad.

Nézd az égen a borúból
kimosolygó csillagot:
még előbb felhő takarta,
s mégis oly szépen ragyog!

Száll a hegyre barna felhő,
zúg alatta már az erdő.
Észrevétlen langy lehellet
rázza a faleveleket.


2012. 04. 11.

Hogyan mentette meg Rumli a mályvatündéreket?


Mesék a kertből (Kalóz Edit meséje)



A kertben nyílnak a mályvák, világos- és sötétrózsa-színek, egészen a bíborvörösig. És fehérek. A mályvarózsában laknak a mályvatündérek. Nagyon picik, olyanok, mint egy-egy kisebb szitakötő. Néha fel is ülnek a szitakötőkre, mert nagyon könnyűek, és szállnak fel, magasra, egészen a szivárványig.Tudvalevő, hogy nincsen szivárvány eső, meg Napocska nélkül.

A következő történet is egy szivárványos napon esett meg.Ezen a napon elkezdett esni az eső, hirtelen jött nyárizápor volt, egyik lába itt, a másik ott. A mályvatündérek az eső előtt azzal szórakoztak, hogy nagyon apró üveggolyókkal dobálták a macskákat. Most éppen Rumli heveredett a mályvabokor árnyékába,hogy nyugodtan átaludja a nap legmelegebb részét.Éppen átadta magát a zavartalan pihenésnek – ez a macskáknál nagyon könnyen megy -, amikor három rendetlen mályvatündér kiült a Rumli fölé hajló mályvabokor egyik virágának szélére.

Vihorásztak,lökdösődtek, sutyorogtak, amikor észrevették a szendergő macskát.Egymásra néztek, és már röpültek is az üveggolyócskák. Eleinte csak a farkát célozták, és nagyot nevettek, ha Rumli lustán csapott egyet vele. Aztán felbátorodtak, és a hátára, meg a lábára záporoztak a lövedékek. Ekkor már fél szemét is kinyitotta Rumli, de lusta volt, nagyon!

A tündérek ezután már nagyon szemtelenek lettek! Rumli fejét kezdték dobálni! A fülét, az orrát, és ami-kor az egyik üveggolyó a szeme alatti érzékeny területen csípte meg, Rumli fölpattant, fújt egy nagyot a tündérekre, és elvonult a kert egyik távoli zugába, a bodzafa alá. Ekkor – szinte a semmiből – ott termett egy felhő,nőtt-növekedett,keveredett-kavarodott, szürkült-feketedett. Egyet-kettőt dördült is, villámlott is, hogy erejét fitogtassa, de eztán – mivel csak nyári zápor-záporocska volt – elkezdett esni az eső.

Eleinte ezen is csak nevettek a tündérek. De amikor egyre sűrűbben, és egyre nagyobb csöppekben kezdett el esni, megszeppentek. Gondoljatok csak bele! Egy mályvatündérnek olyan az esőcsepp, mintha egy dézsa víz zúdulna a nyakunkba! A vihogásból kapkodás lett, a sutyorgásból ijedtség, aztán jajgatás. Mert ömlött az eső, és egy pillanat alatt csúszós lett a mályva szirma! A tündérek nem tudtak visszamászni biztonságos és kényelmes mályvavirág mélyi házacskájukba! Egy ideig kapaszkodtak a virágsziromba, aztán egymásba, de mivel a szélén ültek, csúsztak, egyre csúsztak lefelé!

Elrepülni sem tudtak, teljesen elázott a szárnyuk. Szitakötő sem járt arrafelé, mindenki elbújt az eső elől. A legnagyobb baj az volt, hogy éppen alattuk zubogott az eső a csatornából az esővíz gyűjtő hordóba! A hordó egy perc alatt megtelt vízzel, a tündérek pedig már csak fél kezükkel kapaszkodtak, aztán már azzal sem! Nagyot sikoltottak, és belepottyantak a vízbe. Ebben a pillanatban kászálódott fel Rumli, hogy a lassan beázó bodzafa alól szárazabb helyre szaladjon. Mivel nagyon jó a füle, meghallotta a sikolyt. Először tétovázott, de mivel kíváncsi volt, gyorsan odarohant a dézsához. Ezt hallotta:
– Segítség! - gluty, blugy, bugyogott a víz a hordóban.- Elsüllyedüüüünk!!

Rumli egyből tudta miről van szó!Fölpattant a hordó szélére – nem volt könnyű a vékonyés síkos peremen egyensúlyozni!A legjobbkor érkezett! A tündérek már teljesen kifárad-tak, ráadásul a beömlő esővíz örvényt kavart a hordó-ban.Rumli belógatta farkát a vízbe, és amikor az örvény arra sodorta a három tündért, így kiáltott:– Kapaszkodjatok!
Most!! Aztán leugrott velük a fűbe, a tündérek elterültek, moc-canni sem tudtak.Eddigre – csodák csodája – kisütött a Nap! Az eső márcsak csepergett. Szivárvány ragyogott az égen! Rumli addig melengette a tündéreket, amíg teljesen megszá-radtak. Ettől a naptól fogva jó barátok lettek, a mályva-tündérek pedig azóta nem dobálnak meg senkit üveg golyóval.

Forrás: illoolajok.hu

2012. 04. 04.

Húsvét

NAGYON BOLDOG HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK SZERETETTEL KEDVES OLVASÓ!

KÖSZÖNÖM, HOGY VELEM TARTASZ!

Ajánló!

Látogass el ide is:






Képek forrás oldala: http://riatar.atw.hu/



2012. 03. 21.

Nagy Bandó András könyvei


KÖNYV AJÁNLÓ


Nagy Bandó András

Bandó mondókák

Bandó mondókák című könyv tartalma:

Nagy Bandó András költeményeit logopédusok, színjátszó csoportok, iskolák és óvodák, a Színművészeti Egyetem és a Magyar Televízió híradósai is felhasználják beszédtechnikájuk javításához.
A Bandó mondókák című kötet ritmusos, dallamos és nyelvtörő sorokkal megírt versikék gyűjteménye. A kötetet szekszárdi és pécsi iskolás gyerekek rajzai illusztrálják, ezzel téve még meghittebbé a bájos, ugyanakkor fejlesztő hatású mondókákat.

Megvásárolható itt:



Nagy Bandó András

Szivárványhíd - Versek gyerekeknek és szüleiknek

Szivárványhíd - Versek gyerekeknek és szüleiknek című könyv tartalma:
"Ez immár az ötödik verseskötetem, és ebben is közel száz versem kapott helyet. A Madarak tolláról, a Fából vasparipát, a Gyöngykaláris, a Szappanbuborék,valamint a versekkel teletűzdelt kötet, A táltossá lett kiscsikó méltó folytatása lehet ez a különlegesen szép kötet. A Szappanbuborék című kötetet a szegedi Hammidó művésziskolások rajzai díszítették. Legtehetségesebb volt közöttük Técsi Zita, aki most a Szivárványhíd minden verséhez rajzolt, szebbnél szebb rajzokat." (a szerző)

Megvásárolható itt:

www.booker.hu


2012. 03. 11.

Családi kör


Arany János




Este van, este van: ki-ki nyugalomba! 
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek, 
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdaasszony éppen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is - bogarászni resttel -
Óvakodva lépked hosszan elnyúlt testtel.
Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen 
Egy iramodással a pitvarban terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye 
Oly hívogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyül a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Pendül a kapa most, letéve a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belé nyúl:
Jaj! valami ördög...vagy ha nem,
hát...kis nyúl!
Lesz öröm: aludni se tudnak az éjjel,
Kínálják erősen káposzta levéllel.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerű étket.

Maga evett ő már, a gyereke sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

Este van, este van...a tűz sem világít,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik éppen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.