2011. 07. 25.

A kígyó

Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen szavahihető, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félő, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról beszéltem. Így aztán félő, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik.
Az emberek ugyanis igen-igen kevéske helyet foglalnak el a Földön. Ha a Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna, olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére.

A fölnőttek ezt persze nem hinnék el. Ők igen nagy helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani őket: tessék, számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne vesztegessétek az időtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek nekem.
A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan meglepődött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt, elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult előtte egy holdszínű gyűrű.
-Jó éjszakát!-mondta a kis herceg, csak úgy találomra.
-Jó éjszakát!-felelte a kígyó.
-Melyik bolygóra estem? -kérdezte a kis herceg.
-A Földre, Afrikában - felelte a kígyó.
-Ó...Hát senki sincs a Földön?
-Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy - mondta a kígyó.
A kis herceg leült egy kőre, és szemét az égre emelte.
-Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.
Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk...De milyen messze van!
-Szép csillag - mondta a kígyó. -Mit keresel itt?
-Nézeteltérésem támadt egy virággal - mondta a kis herceg.
-Hajaj! -mondta a kígyó.
-Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
-Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó.
A kis herceg hosszan szemügyre vette.
-Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam...

-De bármilyen király ujjánál hatalmasabb - mondta a kígyó.
A kis herceg elmosolyodott.
-Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs...utazni se tudsz.
-De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én - mondta a kígyó.
Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.
-Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik - mondta. - Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél.
A kis herceg nem felelt.
-Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én...
-Ó! - mondta a kis herceg. -Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?
-Valamennyit megfejtem - mondta a kígyó.
És hallgattak utána tovább.

A semmi kis virág...
A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal.
-Jó napot! - mondta a kis herceg.
-Jó napot! -mondta a virág.

-Hol vannak az emberek? - kérdezte udvariasan a kis herceg. A virág látott egyszer egy bendukoló karavánt.
-Az emberek? Van belőlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelőtt láttam őket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.
-Viszontlátásra- mondta a kis herceg.
-Viszontlátásra - mondta a virág.

A föld

A hetedik bolygó tehát a Föld volt.
Ez a Föld nem akármilyen bolygó ám! Van rajta száztizenegy király (beleszámítva természetesen a néger királyokat is), hétezer geográfus, kilencszázezer üzletember, hét és fél millió részeges, háromszáztizenegymillió hiú, vagyis körülbelül kétmilliárd fölnőtt!


Hogy valami fogalmunk legyen a Föld nagyságáról, gondoljuk meg, hogy az elektromosság fölfedezése előtt a hat kontinensen egész hadseregnyi lámpagyújtogatót kellett alkalmazni, szám szerint négyszázhetvenkétezer-ötszáz-tizenegyet.
Kissé távolabbról nézve mindez pompás látványt nyújtott. A hadmozdulatok éppolyan szabályozottan folytak, mint egy balett mozgása egy opera színpadán. Kezdték az új-zélandi és az ausztráliai lámpagyújtogatók. Meggyújtották a lampionjaikat, aztán aludni mentek. Utána beléptek a táncba a kínai meg a szibériai lámpagyújtogatók; majd ők is eltűntek a kulisszák mögött.
Most került sor az oroszországi és indiai lámpagyújtogatókra.
Utánuk az európaiakra és a z afrikaiakra. Aztán a dél-amerikaiakra. Aztán az észak-amerikaiakra. És sosem vétették el színre lépésük rendjét. Nagyszerű volt!
Mindössze két lámpagyújtogató élt henyén és nemtörődöm módra: az Észak-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója; valamint kartársa, a Déli-sark egyetlen lámpájáé. Ők évente csupán kétszer dolgoztak.

2011. 07. 22.

Mennyi az idő?

Egy napon, mikor Micimackó épp kilépett az ajtón, hogy sétával üdvözölje a napot és búcsúztassa reggelijét, egy fehér borítékot pillantott meg a lábtörlőn.
-Ez biztosan nekem jött! - rikkantotta. -Mi másért tették volna a lábtörlőmre?! Úgy ám! - állapította meg, amikor fölvette. - Az én nevem van ráírva:
"Micimackó". Milyen elegáns!
Kiment a kertbe, s közben a borítékot bontogatta. Nagy fehér kartonlap volt benne, egészen teleírva.
Erről eszébe jutott az olvasás nem erőssége; az igazat megvallva, olvasni csak két szót tudott, azt hogy "Micimackó" és "méz".
-No, nézzük csak! Ez a szó M-mel kezdődik, ez a másik meg R-rel...ez biztosan valami Fontos Dolgot jelent.
Elmegyek és megkérdezem Nyuszit.

-Útközben Malackával találkozott.
-Szervusz, Malacka! Hová-hová?
-Nyuszihoz - felelte Malacka. - megkérem, hogy segítsen ezt elolvasni. Itt az áll, hogy "Malacka", de a többit nem tudom elolvasni.
-Én is arra tartok, és pont ugyanezért - vágta rá Mackó. -Kivéve, hogy én csak a "Micicmackót"-t tudtam elolvasni. Szóval,
menjünk együtt! Hát nem izgalmas, Malacka, hogy mindeketten levelet kaptunk?

-Jó reggelt! - üdvözölte őket Nyuszi. -Mivéle papírt hoztatok?
-Még nem tudjuk - magyarázta Micimackó. -Te fogod megmondani nekünk.
Nyuszi elolvast, ami a kártyákra volt írva.
-Ezek meghívók - közölte végül. -Mindkettőn ez áll:
"Róbert Gida szeretettel meghív Téged uzsonnára ma délután négy órára."
-Uzsonna!-kurjantotta Micimackó.
-És meghívtak minket! - örvendezett Malacka.
-Engem is! - mutatott Nyuszi a kandallópárkányra, amelyen a többiekéhez felettéb hasonló meghívó állt.
-De honnan fogjuk tudni, mikor van négy óra?- tünődött Micimackó. -Lehet, hogy máris négy óra van. Biztos, hogy négy óra van, mert korog a gyomrom. Ugye, Nyuszi, most van uzsonnaidő?
-Dehogyis van! -felelte Nyuszi. -Még nem fejeztem be a reggeli tennivalóimat, mármint az ágyazást, söürögetést, meg az efféléket. Ha ilyantájban korog a gyomrod, Mackó, az azt jelenti, hogy tizenegy óra van, amikor is általában tízóraizol.
-Nem akadna egy kis mézed idehaza?-kérdezte csöndesen, sóvárogva Micimackó.
-Mindig tartok itthon mézet, hátha meglátogat valamelyik mézkedvelő barátom - felelte Nyuszi, miközben lelmelt egy jókora csuprot a polcról.
-Nyuszi - nézett rá elismerően Mackó- , örülök, hogy a  te mézkedvelő barátod lehetek.
Később Micimackó és Malacka kiült a veteményeskertbe egy fatönkre beszélgetni. Megtárgyalták az uzsonnák és zsúrok minden apró örömét, mikor Nyuszi csatlakozott hozzájuk.
-Van már négy óra? - faggatták. -Ugye, már négy óra van?
-Dehogyis! Éppen déli tizenkettő! - mutatott az égre Nyuszi. -Látjátok, a Nap pont a fejünk fölött van.
Ebből bárki tudhatja, hogy dél van. Sajnos, a dél és a napnyugta között nemigen tudom megállapítani az időt. Gyerünk Kangához, kérdezzük meg őt.

Felkerekedtek, és elindultak Kanga házához.
-Odanézzetek!-kiáltotta Malacka, amikor benyitottak. -Hát neked is van meghívód Róbert Gida zsúrjára?!
-Mindketten kaptunk egyet - bólintott Kanga-, Zsebibaba is és jómagam.
-De... nem lehet, hogy már négy óra van? -aggodalmaskodott Mackó.
-Biztosan nem -csitította Kanga. -Egy óra van. Ez biztos, mert mindig ilyenkor ülünk az ebédhez. Velünk ebédeltek?
-Köszönjük, igen - felelték a többiek. Körülülték az asztalt, amelyen már ott gőzölgött Kanga főz tje; pástétom burgonyával. Zsebibaba izgatottan ugrált körülöttük;
-Huhúú, vendégek! És délután meg mi megyünk vendégségbe!

Ebéd után Micimackónak újabb gondja támadt:
-Vajon Füles kapott meghívót? - morfondírozott. - Talán el kéne mennünk hozzá, nehogy még lemaradjon. Néha olyan gondatlanul bánik a leveleivel!
Fülest a Bánatos Bozótos szélén lelték, amint éppen bogáncsot majszolt. A háza tetején ott díszelgett a meghívó, szemmel láthatólag kibontatlanul.
-Képzeld, Füles - lelkendezett Malacka-, mindannyiunkat zsúrra hívták, ma négy órára.
Te tudod, mikor van négy óra?
-Négy óra, öt óra, hat óra..., nem számít -borongott Füles. -Mind olyan egyforma.
-De akkor honnan tudod, mikor kell lefeküdnöd, Füleském? - firtatta Kanga.
-Hát onnan, hogy már nem tudok fennmaradni-vágta rá Füles.

Harsány kurjongatással Tigris ugrabugrált feléjük.
-Helló, hogy s mint? Képzeljétek, uzsonnára hívtak! Nézzétek, milyen gyönyörű meghívót kaptam! "Tigris", ez van ráírva! Mert a Tigris, az ééén vagyooook!-dalolta vígan.
-Mi is pont ugyanilyen meghívót kaptunk, Tigris - magyarázta Kanga. -De honnan tudjuk, mikor van négy óra?
-Mi sem egyszerűbb! Négy óra akkor van, mikor Róbert Gida zsúrja elkezdődik!
Micimackó zavartan meredt maga elé, Nyuszi pedig határozottan így szólt:
-Gyerünk Bagolyhoz.

-Isten, hozott barátaim - üdvözölte őket Bagoly, amint betódultak a házába. -Szép időnk lesz Róbert Gida uzsonnáján, ugyebár?
-Csakhogy, nem tudjuk, mikor van négy óra - mondta Mackó-, és attól tartunk, hogy még elkésünk.
-Nincs mitől félni - nyugtatta Bagoly-, itt  van a nagyapám órája. Ha jól megnézed, láthatod, hogy a nagymutató a 12-n, a kismutató 2-n áll, vagyis épp két óra van.
Míg barátai az állóórát csodálták, Bagoly hosszú történetbe kezdett:
-Ez tulajdonképpen nem is a nagyapám órája, csak ez a neve. Még ük-üknagyapámé volt hajdan, aki, mint világlátott és igen nagy tudású bagoly...
A többiek egyre álmosabbak lettek, és egyre több ásítást nyomtak el, mikor Nyuszi hirtelen így kiáltott:
-Ööö..., Bagoly! Nem tiktakol az órád! És miért mutatja még mindig ugyanazt az időt?
-Milyen ostoba voltam! Bizonyára elfelejtettem felhúzni ma reggel! - szól Bagoly.
-Én tudom, hol a kulcsa! - és Zsebibaba már ugrott is az óra melletti ablakpárkányra.
-Úgy tudom, a pitypangpihe is megmutatja az időt - Malacka tüstént hozott is egyet a kertből, és fújkálni kezdte, hangosan számlálva:
-Egy! Kettő! Három! Három fújásra szállt el mind akkor három óra van.
Bagoly beállította az órát: a kismutatót a hármasra, a nagymutatót a tizenkettesre tekerte.
-Még van egy óránk. Pont elég egy tortasütéshez - javasolta Nyuszi. - Igénybe vehetjük a tűzhelyedet, Bagoly? Tüstént nekiláttak a tészta- és krémkeverésnek.

Mihelyt elkészültek, valahonnét csengő-bongó hangot hallottak:
"Bong! Bong! Bong! Bong!"
-Né, csodasüti - ujjongott Zsebibaba. -Harangozni is tud!
-Nem, drágám, ez nem a süti volt -csitította Kanga.-Ez a hang Róbert gida kertjéből jön.
-Négy óra van - fogadta őket Róbert Gida. -Épp időben érkeztetek.
-Hoztunk egy tortát is - fontoskodott Nyuszi.
-Köszönöm - felelte Róbert Gida.
-Ha ma nem fogy el, holnap megint visszajövünk uzsonnára - ígérte Micimackó.

2011. 07. 15.

A Pásztorlány meg a Kéményseprő

Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül. Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán, egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani.

Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény ormán.

Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve - mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született, az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal porcelán királyfit is formálhatott volna belőle.

Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket.

Egy harmadik porcelán figura is állt az asztalon, háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét.

-Olyan férjed lesz-mondta a vén kínai a pásztorlánynak-, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almáriumja. Nem is szólva arról a sok mindenről, amit a titkos fiókokban rejteget.

-De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni!-kiáltotta a kis pásztorlány. -Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelán feleséget őriz!
-Hát te leszel a tizenkettedik!-mondta a vén kínai. -Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan igaz, mint hogy kínai vagyok.
Azzal bólintott egy utolsót, és elaludt.
De a kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába. Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét.

-Nem tehetünk mást -mondta végül-, nekivágunk a messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk.
-Amit te akarsz, azt akarom én is!-felelete a kis kéményseprő. -Vágjunk neki, de mindjárt! Azt hiszem a mesterségemmel el tudlak majd tartani becsülettel.
-Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen!-sóhajtotta a pásztorlány. -Addig nincs nyugtom, amíg kinn nem leszünk a messzi világban.

A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott leveleire, még a létráját is alája tartott, és lesegítette rajta. Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám, hogy nagy a nyugtalanság odafönn: a faragott szarvasok a nyakukat nyújtogatják utánuk, agancsukat emelik, és kíváncsian bámulják őket. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány pedig ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén kínainak:
-Megszöknek! Megszöknek!

A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az ablakmélyedésben álló szekrénykébe.
Három-négy hiányos kártyacsomó volt a kis szekrényben, meg egy ügyesen összetákolt kicsiny bábszínház - éppen előadás folyt benne, s a hölgyek, a káró, a treff, a kőr és a pikk dámák ott ültek az első sorokban, és tulipánjaikkal kényesen legyezgették magukat; a filkók ott álltak mögöttük, és azzal dicsekedtek, hogy alul is meg fölül is van fejük, mint minden becsületes játékkártyának.

A komédia, amit játszottak, egy szerelmepárról szólt, akiket elszakítottak egymástól, s a kis pásztorlány megkönnyezte, mert tulajdon sorsára ismert benne.
-Nem, nem bírom tovább! - zokogott fel.-Menjünk ki a szekrényből!- De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra, látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne.

folyt. következik...

2011. 07. 13.

A Vasorrú Banya

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, akinek egy kígyó megjósolta, hogy a fiát tizenhat éves korában nem tudja megőrizni. A király megijedt, a fiát mindjárt üvegkastélyba tette, úgy nevelte. A gyerek már tizenhat éves lett, mikor  egyszer lovasok mentek arra. Meglátta őket, nagyon szeretett volna közéjük menni. Az apja végül kiengedte. De alig volt a gyerek odakinn, jött egy nagy forgószél, fölkapta, aztán vitte erdőn-mezőn át. Akkor újra egy erdőhöz értek, ott letette. A királyfi azt sem tudta, merre menjen, nem járt azon a vidéken sosem. Úgy élt az erdőben vadalmán. Egyszer egy éjszaka valami világosság pillogott előtte, egy ablakféle volt. Odabenn egy öregembert talált.
-Adjon isten jó estét, bátyámuram!
-Adjon isten neked is, fiam! - mondta az öreg. - Hol jársz te itt, ahol még a madarak sem?
A királyfi elmondta neki az élete sorát, kérte, hogy vezesse ki őt ebből az erdőből. Az öreg megígérte, hogy majd kivezeti, ha reggel lesz, addig még esznek is, alszanak is egyet. Hozott be körtét, adott belőle a királyfinak is. Mikor ő ette, szikrázott a foga alatt, mikor meg a királyfi harapott bele, omlott a szájában, mint a zsömle. Másnap reggel az öreg csakugyan kivezette az erdőből.
Ment, mendegélt, egyszer egy királyi kastélyhoz ért. Ott megfogadták kéményseprőnek. A királynak volt három lánya, de valójában csak kettő, mert a harmadikat a felesége, a vasorrú banya úgy lopta. Ez a lány megszerette a kéményseprőt. Megtudta ezt a vasorrú banya, feltette magában, hogy elveszejti a legényt. De a lány megmondta neki:
-A mostohám azt akarja, hogy válassz közülünk. Én a középső leszek, dongóbogár lesz az arcomon, engem válassz, ha nem akarsz rosszul járni!
A vasorrú banya ki is állította a három lányt, aztán azt mondta a fiúnak, hogy válasszon belőlük. Az megfogta a középsőnek a kezét, és kihúzta a sorból. Az mondja erre a vasorrú banya:
-Köszönd az Istenednek! Ha az én lányaimat választod, meghaltál volna!
A mostohalány meg kérlelte a királyfit, hogy ha szereti, vigye el az apja országába, mert itt a vasorrú banyától úgysem lesz nyugtuk.
-Megüljük a piszkafát meg a pemetet* - mondta -, ahányat rántok a pemeten, annyi mérföldre visz, amennyit rávágok a piszkafára, annyi mérföldre visz.
Úgy volt, hogy másnap reggel indulnak, de a vasorrú banya meg akarta ölni a kéményseprőt, már a vizet is forralta, hogy beletaszítja, már fogta a karját is. Egyszer csak a mostohalány odaszaladt, kirántotta a fiút a vasorrú banya kezéből, felültek a piszkafára meg a pemetre, aztán mentek, ahogy tudtak.
Ahogy mennek, egyszer hátranéz a mostohalány. Azt mondja:
-Jön egy nagy vihar utánunk, a vasorrú banya egyik lánya!
Jött is. Előtte volt egy kastély, mérgében felforgatta. A mostohalány nagy hirtelen heggyé lett, a fiú meg egy tölgyfaerdő rajta. Mikor a vassorú banya lánya odaért, már nem látott senkit. Hazament. Elmondta, hogy nem látott senkit, csak egy hegyet s rajta egy tölgyfaerdőt. A vasorrú banya nagyon megharagudott rá, elküldte a másik lányát is.
Akkorára a hegy meg a tölgyfaerdő visszaváltozott. Megint néz hátra a mostohalány, mondja a fiúnak:
-Jön a másik lány is!
Alighogy kimondta, zuhogott a jég, ott volt a nagy vihar a nyomukban, de akkorára már a mostohalányból búza lett, a fiúból meg öregember, kaszálgatta a búzát. A másik lány is hazament, ez is elmondta, hogy senkit sem látott.
Most már a vasorrú banya indult el. Észrevette a mostohalány, hogy még nagyobb vihar megy utánuk, hogy még a fák is kitörnek. Gyorsan halastóvá változott, a fiú meg csukává a halastóban. A banya vitt magával egy könyvet is, abból olvasta ki, hogy a tó a lány, a csuka benne a kéményseprő. Nekihasalt hát a víznek, ki akarta inni, de szétdurrant. Így járt a gonoszságával. A királyfi meg a mostohalányt hazavitte az apja országába.