Otthon édes otthon

Egyik reggel, miután Micimackó alaposan meggyőződött arról, hogy tele van a pocakja, illetve már egyetlen mézes csuprában sem maradt semmi, vidáman fütyörészve sétálni indult. Gondolta, feltételnül meg kell osztania valakivel a mézzel-teli-mackópocak felehetetlen élményét.
Útközben egy vörösbeggyel találkozott, aki egy faággal a csőrében vidáman ugrándozott.
"Nahát! Fura egy ízlés - gondolta. -Ki enne meg egy ilyen kemény, összerághatatlan, keserű faágat? Én inkább maradok a méznél."
Még a végére sem ért logikusnak tűnő okfejtésének, amikor a kis vörösbegy fogta magát, és fölröppent egy tölgyfára. A fa ágain ügyesen szökdelve egy fészekhez vitte a gallyat, majd beillesztette az ágakból, szalmából és tollakból épülő formás kis építménybe.
-Hm - hümmögött Micimackó. Majd újra megismételte:
-Hm.
Azon törte a fejét ugyanis, hogy ha ez a kis vörösbegy ilyen szabályos, gyönyörű, kis fészket tud rakni, akkor a mackók vajon miért nem építenek fészket.
-Itt az ideje, hogy én is megpróbáljam - mormogta magában. -Csak arra kell ügyelnem, hogy elég nagy legyen a fészek, és beleférjek én, az összes mézescsupor, na meg Malacka.
Micimackó azonnal munkához is látott. Jó vastag faágakat gyűjtött. Olyanokat, hogy már nem is annyira gallyakhoz hasonlítottak, inkább husángokhoz.


-Még szerencse, hogy vannak mancsaim!-állapította meg, miközben szorgosan hordta a fát. -Milyen nehéz lehet a madaraknak, hisz' nekik csak csőrük van!
Ám a fészek csak nem akart összeállni. Először bedőlt az eleje, aztán kidőlt az oldala, majd beomlott a hátulja.
"Lehet, hogy mégsem ártana egy kis csőr a fészeképítéshez?"-monfondírozott Micimackó.
Mikor aztán úgy érezte, hogy elkészült a fészek, belemászott. Az pedig egy szempillantás alatt rá is omlott.
Éppen ebben a percben érkezett meg Malacka.
-Szia, Micimackó!-köszöntötte.- Csak nem máglyát rakni készülsz? Na de miért ültél bele?
-Ez nem máglya, Malacka-mondta Micimackó.-Ez egy fészek. Éppen azt szeretném kipróbálni, hogy milyen is vörösbegynek lenni.
-De a vörösbegy nem a földön rak fészket, hanem a fán - mondta Malacka.
-Aha! Akkor biztos ezért nem sikerült nekem -örvendezett Micimackó az új felismerésnek. -Próbáljuk meg mi is a fára rakni!
Azzal Malacka Micimackó vállára állt, és a tölgyfa egyik ágán építeni kezdte a fészket. Akárhogy is próbálkozott, a husángok sehogy sem akartak fészekformát ölteni.
Egyre inkább csak egy tölgyfa ágára rakott nagy kupac fához hasonlítottak.
-Szerinted megpróbáljak beleülni?-kérdezte bizonytalankodva Malacka, miután megunta a fészekrakást.
-Talán próbáld meg! De nagyon óvatosan!-intette Micimackó.
Alighogy Malacka bemászott a fészekbe, az széthullott, és Malacka lepottyant a fáról. Még szerencse, hogy Micimackó el tudta kapni őt!
-Fú, de klassz volt! Hadd próbáljam ki én is!-kiáltotta Zsebibaba, aki épp ebben a pillanatban ért oda.
-Á, Zsebibaba, ez most nem játék. Szeretnénk egy ugyanolyan fészket rakni az öreg tölgyön, mint a vörösbegyé. De sehogyan sem sikerül-magyarázta Micimackó.
-Szerintem ne bajlódjatok a fészekkel! Gyertek! Mutatok valami sokkal érdekesebbet-mondta Zsebibaba, és egy vakondtúráshoz vezette őket. - Inkább építsünk egy földbe vájt kunyhót! Ez sokkal izgalmasabb.
-Ásunk egy mély gödröt, aztán meg járatokat vájunk a föld alatt - magyarázta Zsebibaba. -Könnyű nekünk, mert van lapátunk. Nem úgy, mint szegény vakondnak, aki a mancsával és a karmaival kénytelen kiásni magának a föld alatti járatokat!


Zsebibaba igen tehetséges ásónak bizonyult. Pillanatok alatt mély gödröt túrt. A kiásott földet aztán egy nagy kupacba halmozta. Miután elkészült, felmászott a kupac tetejére, és hangos nevetéssel legörgött róla. Több se kellett Micimackónak és Malackának, nyomban követték Zsebibaba példáját.
-Ó, mennyivel kellemesebb egy vakond lakhelye, mint a madaraké! -lelkendeztt Micimackó.
-De a vakondnak nem ez az otthona, Micimackó! - világosította fel Zsebibaba. -A vakond a föld alatt lakik. Ez csak a kupac, ahová a kiásott földet kitúrja.
-Jaaa! -mondta Micimackó kissé csalódottan. - Akkor elsőnek te menj le a gödörbe, Malacka!
-Nem, inkább te, Micimackó -tiltakozott Malacka.
Így aztán Micimackó előrement, majd Malacka is követte a vakond lyukba. A gödör belsejében minden sötét volt, hűvös és nyirkos.
-Én jobban szeretem az olyan házakat, ahol ablak is van -állapította meg rögtön Malacka a sötét lyuk mélyén.
-Én pedig jobb szeretem az olyan lakásokat, ahol van méz - mondta Micimackó.
-Micimackó! Itt mozog valami nyúlós a lábam alatt! Ez egy g-g-g-giliszta! - rémüldözött Malacka. - Gyere, menjünk innen!
Malacka kis is mászott a lyukból, ám Micimackó helyzete már lényegesen nehezebbnek bizonyult.
-Azt hiszem, én beszorultam - állapította meg a tényt Micimackó. -Éreztem reggel, amikor a kilencedik csupor mézet ettem, hogy egy kicsit sok lesz. Főleg akkor veszélyes ez, ha az ember tudja előre, hogy ajtón fog majd ki- és belépni. 
A többiek rögtön a bajba jutott mackó segítségére siettek. Húzták-vonták, de mindhiába. Szerencsére Tigrisnek is pont errefelé volt ugrabugrálhatnékja.
-A helyzet komolyságát tekintve azt hiszem, elkél egy kis segítség -jegyezte meg, majd ő is cibálni kezdte Micimackót kifelé a lyukból. Hossza próbálkozás után végül aztán nagy cuppanással - úgy, ahogy a dugó kijön az üvegből - kiszabadult Micimackó az üreg fogságából.
-Ó, köszönöm, Tigris! -hálálkodott Micimackó. -Tudod, csak ki akartuk próbálni, hogy milyen lehet vakond lyukban lakni. De biztosíthatlak afelől, hogy igazán nem valami kellemes. Sötét, nyirkos, és kifejezetten szűk.
-Hohohohó! Gyertek csak velem, barátocskáim! Tudok én ennél egy sokkal jobb lakhelyet! -kiáltotta Tigris. -Jó tágas, világos, és nem a föld alatt van. Biztos ismeritek! Az öreg, odvas fa, ahol a vadméhkas van.
-Vadméhkas? -rémüldözött Malacka. -De hisz' azok csípnek!
-Ó, azt már évekkel ezelőtt elhagyták a méhek. Nem lakik már a fában senki -nyugtatta meg őt Tigris.
Így aztán mindnyájan követték Tigrist az öreg, odvas fához. 
-Gyere, Micimackó, segítek bemászni az odúba - szólt Tigris.
Tigris szép sorban besegítette barátait a fa belsejébe. Tigris kívül maradt, hogy onnan figyelje a hol itt, hol ott előbukkanó vidám fejeket.


Mindenki remekül, illetve majdnem remekül szórakozott. Malacka és Zsebibaba ugyanis Micimackó hátára állva mászott fel a fatörzs tetejére.
-Igazán kényelmes, de azért otthon egy kicsit kényelmesebb - motyogta Micimackó némi gondolkodás után.
-Na, jó kis otthont találtam nektek? - kérdezte Tigris.
-Igen, de én most már szeretnék inkább hazamenni - válaszolta Micimackó. -Egyébként is ideje lenne már bekapni egy pár falatot.
-Pompás ötlet! - lelkendezett Tigris. -De ígérd meg, Micimackó, hogy most az egyszer nem mézzel fogsz megkínálni!
-Megígérem, csak segíts innen kimászni! Köszönöm, most már elég volt a vendégeskedésből - mondta Micimackó. Tigris egyenként kivette barátait az odvas fából, úgy, hogy még meg is pörgette őket a levegőben, mielőtt földet értek volna.
-Az a jó az én otthonomban, hogy nem lehet leesni benne a fáról, meg nem lehet beszorulni, tudniillik elég széles az ajtaja. Még akkor is elég széles, ha tizenkilenc csupor mézet eszem meg egyszerre - kezdte a honvágytól sóvárgó mackó.
Micimackó egész úton hazafelé otthonáról áradozott.
-Meg az is nagyon jó az én otthonomban, hogy vannak ablakai. Van benne függöny, asztal, székek és egy tekintélyes méretű éléskamra - folytatta. -Ami viszont a legjobb, hogy az éléskamrában általában méz is található - áradozott tovább. -Na, már meg is érkeztünk. Kerüljetek beljebb!


Mindnyájan rögtön asztalhoz is ültek.
-Jé, berepült egy kis vörösbegy! - kiáltotta Micimackó. - Segítsünk neki, hogy ki tudjon szállni az abalakon!
Micimackó az ablakhoz futott, hogy kitárja a szárnyaival verdeső kismadár előtt.
-Erre gyere, kis vörösbegy! - kiáltotta.

A kismadár egy szempillantás alatt kiröppent az ablakon, és boldogan cikázott tova a levegőben.
-Ha nekem sem volt jó fészekben, vakondtúrásban és méhkasban lakni, akkor biztosan ő is a saját otthonában érzi magát a legjobban - vonta le a következtetést Micimackó. - Én is a saját otthonomban érzem magam a legjobban.
Mindenki nagyon örvendett, hogy Micimackó ismét otthon lehetett. Ennek örömére -Tigris kivételével- mindannyian jól belakmároztak a friss akácmézből.

Hamupipőke

HAMUPIPŐKE


Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszercsak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz, újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.
Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:
- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!
Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki k ellett végeznie.
Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára, úgy mondogatták:
- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!
És jót nevettek rajta.
Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:
- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!
Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát, mit akarnak vásárfiának.
- Szép ruhát! - felelte az egyik.
- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.
- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.
- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.
A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot, aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.
Mikor hazaért, mindenkinek odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát, Hamupipőkének meg a mogyoróágat.
A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára. Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.
Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon magának feleséget.
A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:
- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát! Lagziba megyünk a királyi palotába.
Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált, mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el a bálba.
- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni, ha se ruhád, se cipőd nincs hozzá?
A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:
- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.
Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!
Az ocsút szaporán egyétek, 
a javát meg az edénybe tegyétek!
A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a lagziba.
A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elhúzta a száját.
- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!
Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két tál kölest a hamuba.
- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.
Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipők e azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!
Az ocsút szaporán egyétek, 
a javát meg az edénybe tegyétek!
A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik- pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra vette, hogy elviszik a bálba.
A mostohája azonban azt mondta:
- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk. Csak szégyent hoznál ránk!
Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.
Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:
Rázd meg, fácska, magadat, 
adj rám ezüstöt, aranyat!
Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.
Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.
A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte, kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:
- Nem lehet, ez az én táncosnőm.
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.
Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a galambházba.
A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Tüstént odaintette magához:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba. Utána akarok menni.
Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték. Erre gyorsan fejszét, baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket. Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.
Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.
- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!
Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a mogyorófához, és elkezdte:
Rázd meg, fácska, magadat, 
adj rám ezüstöt, aranyat!
Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap. Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.
A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:
- Nem lehet, ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában.
A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta neki:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.
A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő háza tájára menekszik?
"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.
Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.
Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:
Rázd meg, fácska, magadat, 
adj rám ezüstöt, aranyat!
Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott, hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.
Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:
- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:
- Mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.
Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban; attól tartott, nem ér haza idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal topánkája benne ragadt a szurokban.
A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.
- Ebből a házból akarok nősülni. Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az aranytopánka.
Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.
Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából. Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:
- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.
Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja. Két galamb ült fölötte a mogyorófán.
Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:
Burukk, burukk, szép a lány, 

de a lába véres ám! 
Kicsi rá a topánka, 
otthon ül még a mátka.
A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.
- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!
Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem.
- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele.
Ahogy elhaladtak a mogyorófa mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:
Burukk, burukk, szép a lány, 

de a lába véres ám! 
Kicsi rá a topánka, 
otthon ül még a mátka.
A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.
- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?
- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.
- Küldd csak be - mondta a királyfi.
- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!
- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.
Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a konyhába Hamupipőkéért.
A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját, bement, és meghajolt a királyfi előtt.
- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.
Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy ráillett, mintha ráöntötték volna.
Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány, akivel három estét végigtáncolt.



- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.
Mostohaanyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek, féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.
Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek: 
Burukk, burukk, de szép pár!
A cipőben nincs vér már.
Illik rá a topánka:
Ez az igazi mátka!
Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a királyi palotába.
Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és holtáig boldogan élt az urával.
A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.

A Geográfus





A hatodik bolygó tízszerte nagyobb volt. Egy öregúr lakott rajta, és óriási könyveket írt.
-Hohó! Itt egy kutató! - kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.
A kis herceg leült az íróasztal szélére. Egy kicsit lihegett. Annyit utazott már!
-Honnét jössz? - kérdezte tőle az öregúr.
-Mi ez a nagy könyv? -kérdezte a kis herceg. -Mit csinál itt uraságod?
-Geográfus vagyok - felelte az öregúr.
-Mi az, hogy geográfus?
-Tudós, aki tudja, hol vannak a tengerek, folyamok, városok, hegyek és sivatagok.
-Ó, ez nagyon érdekes - mondta a kis herceg. -Végre egy igazi mesterség!
Körülpillantott a geográfus bolygóján. Ilyen fölséges bolygót még sosem látott.
-Hát ez nagyon szép-mondta. -Óceánok is vannak rajta?
-Azt én nem tudhatom-felelte a geográfus.
-Ó!-mondta a kis herceg csalódottan.-És hegységek?
-Azt én nem tudhatom - ismételte a geográfus.
-De ha egyszer geográfus!
-Az igaz - felelte a földrajztudós- , viszont nem vagyok kutató. Kutatóim, sajnos, egyáltalán nincsenek. Hogy jönne egy földrajztudós ahhoz, hogy elinduljon, és számba vegye a városokat és folyamokat, hegységeket és tengereket, óceánokat és sivatagokat? A geográfus sokkal fontosabb ember annál, semhogy ide-oda kószáljon a világban. Ül a dolgozószobájában, és fogadja a kutatókat. Kikérdezi őket, és lejegyzi emlékeiket. Aztán ha valamelyiknek az emlékeit érdekesnek találja, vizsgálatot indíttat az illető kutató erkölcsi megbízhatóságát illetőleg.
-Hát azt meg miért?
-Azért, mert ha egy kutató hazudnék, annak végzetes következményei lennének a földrajz könyvekben. Valamint annak is, ha egy kutató többet innék a kelleténél.
-Miért?-érdeklődött tovább a kis herceg.
-Mert aki részeg, az duplán lát. Így a földrajztudós két hegyet tüntetne föl ott, ahol a valóságban csak egy van.
-Ismerek valakit - mondta a kis herceg-, akiből nagyon rossz kutató lenne.
-Lehet. Nos, ha a kutató erkölcsisége kifogástalannak bizonyul, következik fölfedezésének a megvizsgálása.
-Elmennek megnézni?
-Nem, nem. Az túl bonyodalmas lenne. Hanem fölszólítják a kutatót, hogy szolgáltasson bizonyítékokat. Ha például egy nagy hegy fölfedezéséről van szó, megkívánják tőle, hogy mutatóba szép, nagy köveket hozzon belőle.
Hirtelen izgalom vett erőt a geográfuson.
-De te, te nagyon messziről jöttél! Te kutató vagy! Írd le nekem a bolygódat!
Azzal fölütötte a lajstromkönyvét, és hegyezni kezdte a ceruzáját.
A kutatók elbeszéléseit ugyanis először ceruzával jegyzik le. Megvárják, míg bizonyítékokat szolgáltat, és csak akkor következik a tintával való lejegyzés.
-Nos? - kérdezte a tudós.
-Ó!-mondta a kis herceg. -Az én bolygóm egészen apró, nincs rajta semmi különös. Van három vulkánom; kettő működik, egy kialudt. Bár sosem lehet tudni.
-Sosem lehet tudni-mondta a geográfus.
-Egy virágom is van.
-A virágokat nem jegyezzük föl-mondta a geográfus.
-Miért nem? Hiszen az a legszebb rajta!
-Mert a virágok múlékonyak.
-Mit jelent az, hogy "múlékony"?
-A földrajzkönyvek-mondta a földrajztudós-a világ legértékesebb könyvei. Nem avulnak el soha. Fölöttéb ritkán fordul elő, hogy egy hegy megváltoztassa a helyét. Fölöttébb ritka dolog az is, hogy egy óceánnak kiapadjon a vize. Mi csak örök dolgokat írunk le.
-De a kialudt vulkán egyszer csak működni kezdhet-szólt közbe a kis herceg.-Mit jelent az, hogy "múlékony",
-Számunkra teljességgel mindegy, hogy egy vulkán kialudt-e vagy működik-felelte a geográfus.-Nekünk csak a hegy számít.
Az pedig nem változik.
-De mit jelent az, hogy "múlékony"?-makacskodott a kis herceg, mert ha egyszer föltett egy kérdést, nem tágított tőle soha többet.
-Azt jelenti, hogy előbb-utóbb megsemmisül.
-Az én virágom előbb-utóbb megsemmisül?
-Úgy bizony.
"Múlékony a virágom-gondolta a kis herceg-, s mindössze négy tüskéje van, hogy a világtól védekezzék! És én magára hagytam otthon!"
Most érzett először valami lelkifurdalás-félét. De nyomban összeszedte magát.
-Mit tanácsol uraságod?-kérdezte.-Milyen bolygót látogassak meg?
-A Földet-felelte a földrajztudós.-Jó híre van...
A kis herceg útra kelt, de közben egyre a virágjára gondolt.

Szemfüles érzékszervek

Milyen csodálatos ez a reggel! - szólt Micimackó Füleshez, miközben szokásos reggeli utáni sétájukat tették a Pagonyba.
-Csodálatos? - kapta fel a fejét Füles. - Ugyan miből gondolod, hogy csodálatos? Reggel van, és kész!
-Hát, nézz csak fel az égre! - magyarázta Micimackó. - Ragyogóan kék az ég! Aztán szippants bele a levegőbe!
Mmmm...Hogy illatoznak a gyöngyvirágok! És ahogy a füvön lépkedünk! Érezd, milyen puhán simogatja a talpadat?
És mekkorákat lehet benne ugrálni!
Micimackó rögtön be is mutatta ezt Fülesnek. Akkorát szökkent, hogy beleütközött az éppen vele szemben repülő Bagolyba.
-Jól hallottam, hogy arról beszéltetek, milyen puhán simogatja a talpatokat a pázsit? - kérdezte Bagoly.
-Úgy van - felelte Micimackó.-Éppen azt próbáltam elmagyarázni Fülesnek, honnan lehet tudni, hogy csodálatos ez a mai nap. Mert ugye ott van a kék ég, amit látunk, aztán az illatok, s a többi.
-Ahá, értem! -felelte Bagoly.-Szóval az öt érzékszervünkről beszéltél!
-Öt micsodáról? -kérdezte Füles és Micimackó egyszerre.
-Az öt érzékszervünkről - magyarázta Bagoly.-Ezek segítségével ismerjük meg a világot. Az öt érzékünk pedig: a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás és a...látás.
-De a látást kétszer mondtad!-ellenkezett Füles.
-Tényleg?- kérdezte Bagoly.-Jaj nekem! Akkor megpróbálom még egyszer. Látás, hallás, szaglás, tapintás és a hogyishívják. Jaj, az ötödiket mindig elfelejtem!
-Nézzétek, itt jön Malacka és Nyuszi!-kiáltott fel Bagoly, amint egy fa mögül előbukkanva megpillantotta barátait.
-Gyertek, játszatok velünk!
-Én is jöhetek? -sipította Zsebibaba, aki ekkor bukkant föl Nyuszi háta mögül.-Mit játszotok? Ugye, ha nem nehéz, én is beállhatok?
-Történetesen éppen most szeretnénk elkezdeni egy játékot-mondta Bagoly.-Egy úgynevezett keresős játékot. Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy menjetek el az erdőbe, és hozzatok magatokkal két-két dolgot, ami valahogyan kapcsolatban áll az érzékszerveinkkel. Talán a játék végére eszünkbe jut, melyik is az ötödik érzékszervünk. Nos, ki kezdi?
-Én szeretném kezdeni! Én szeretném kezdeni! -kiáltozta Zsebibaba.
-Remek, Zsebibaba! Az első érzékünk a látás. Most pedig menj, és keress nekünk valamit, amire szeretsz ránézni, és egy másik valamit, amire egyáltalán nem szeretsz ránézni. Mi majd itt megvárunk.
Zsebibaba vidáman szökdelve indult útnak. Büszke volt rá, hogy ő lehet az első játékos. Igazán nem esett nehezére olyasvalamit találni, amire mindig szívesen pillantott. Néhány másodperc múlva egy gyermekláncfűvel a kezében ugrándozott.
-Ez az! - állapította meg elégedetten. -Na, de vajon mi az, amire nem szeretek ránézni?
Ekkor egy szúnyog repült el mellette.
"A szúnyogokat nem szívesen nézem - töprengett magában Zsebibaba-, de mégsem vihetek magammal egy szúnyogot! Még megcsípne! Na, de van itt valami más, amit magammal vihetnék! Taplógomba a fa törzséről! Még ránézni is rossz: csúnya fekete!"
-Bravó! -lelkendezett Bagoly, amint megpillantotta Zsebibabát egyik kezében a gyermekláncfűvel, a másikban pedig a taplógombával.-Tökéletesen igazad van, Zsebibaba! A gyermekláncfű szerintem is sokkal kellemesebb látvány, mint a taplógomba.
Most pedig a hallással folytatjuk. Ki lesz a következő?
-Én szívesen elmegyek, ha akarod - jelentkezett Malacka.
-Rendben! - felelte Bagoly. -Keress valamit, amit szívesen hallgatsz, és valamit, amit egyáltalán nem szeretsz hallgatni!
-Szeretem hallgatnai a harkály kopácsolását fenn a fán - mondta Malacka.
-Helyes, Malacka. De ezzel még nem ért véget a feladatod.
Malacka töprengve indult útnak, hogy valami olyasmit találjon, amit nem szívesen hallgat.
-Miért áll égnek az egyik füled?-bömbölt a fülébe egy ismerős hang, amitől ijedtében összerezzent.
-Jaj, Tigris! Hát te vagy az? - kiáltott fel Malacka rémülten.-Tulajdonképpen most éppen olyasvalamit keresek, amit nem szívesen hallgatok, és erre a célra te tökéletesen megfelelsz. Nem jönnél velem? Te is része leszel a kiállításunknak.
-Na de mit jelentsen ez? -tiltakozott Tigris, ám Malacka határozott mozdulattal megragadta őt a bal lábánál, hogy elcibálja a füves folyópartra, ahol a többiek vártak rájuk.
-Engedj el! -kiáltozott Tigris. Malacka azonban addig vonszolta őt, amíg vissza nem értek társaikhoz.
-Itt van, amit nem szeretek hallgatni, ha éppen a fülembe kiabál. Túlságosan hangos - mutatta be Malacka Tigrist a többieknek.
-Pompás! - állapította meg Bagoly. Malacka tehát második érzékünket is szemléltette, mégpedig a hallást. Tigris, nem lennél te a következő?
-Én mindenben benne vagyok, ha ugrándozhatok - egyezett bele Tigris.
-Jól van, akkor tiéd a tapintás! -kérte Bagoly. -Hozzál nekünk valamit, amit szeretsz mgeérinteni, és egy másik dolgot, amit nem szívesen érintesz meg!
-De hisz' ez remek játék! -kiáltott fel Tigris, és már szökdelt is a fák közé, mígnem a folyóparthoz ért.
-Tudom már, mi az, amit szívesen érintek meg: ez a friss, csobogó hideg víz! Lefröcskölöm az arcomat, és sietek vissza, hogy megmutathassam a többieknek.
Csak lubickolt a hűs vízben, és énekelgetett:
"Fröccsen a hűs víz, fürdök a habokban.
Ezt a tigrisek csinálják a legjobban."
Aztán kiszökkent a vízből, és meghemperegett a fűben. Szerencsétlenségére épp egy olyan helyet választott, ahol egy sündisznó napozott.
-Aúúú!-kiáltott fel a fájdalomtól, amikor a sündisznó tüskéi a hátában álltak. -Mi ez a szúrós izé? Csak nem egy sündisznó?!
A sündisznónak haja szála sem görbült, ám Tigris kissé megviselten tért vissza barátaihoz.
-Megvan, amit kértetek - jelentette fennhangon. -Látjátok? Vizes az arcom. Imádok hideg vízben pancsolni! És íme a sündisznó tüskék, amik hempergés közben a hátamba álltak! Ezeket nem nagyon szeretem. Nos, akkor most én vagyok a győztes?
-Nem, Tigris - jelentette ki határozottan Bagoly. -Ügyes voltál, de azért nem te vagy a győztes. Az lesz a győztes, akinek az ötödik érzék eszébe jut. Lássuk csak! Ó, már meg is van: látás, hallás, tapintás, szaglás, hallás!
-De a hallást kétszer mondtad!- tiltakoztak a többiek.
-Tényleg? -kérdezte Bagoly. -Sehogy se megy ez nekem! Nos, akkor ki akarja bemutatni a szaglást?
Erre Nyuszi emelte fel a kezét.
-Én tudom, hol találok olyat, amit szívesen, és amit nem szívesen szagolok! -mondta, és már ugrándozott is háza felé. Ott pedig egyenesen a konyhába ment.
Kinyitotta a sütő ajtaját, és kihúzott belőle egy forrón gőzölgő csokitortát. Épp most készült el! Isteni illata volt!
"Még szerencse, hogy nem felejtettem el - gondolta magában -, különben most már csak egy égett tortát vehettem volna ki a sütőből! Az égett tortának pedig egy cseppet sincs jó illata!"
Ezután Nyuszi a kamrába ment, és felnyúlt a legfelső polcra.
-Á, ez az! - mondta, majd leemelt egy jó érett, büdös sajtdarabot.-Már hetek óta meg akartam enni, de valami mindig közbejött! Te jó ég! De hisz' ez már kék a penésztől! Pfú, de büdös!
Mivel Nyuszi nem tudta volna a csokitortát és a sajtot is egyszerre elvinni a többieknek, úgy határozott, hogy inkább meghívja őket magához.
-Hahó! Min-den-ki jöj-jön el hoz-zám! Szagoljátok meg, amiket gyűjtöttem! -kiáltotta. Szerencsére a Nyuszi házából áradó tortaillat erősebb volt a sajtszagnál.
-Csak menjünk az orrunk után - szólt a többiekhez Bagoly-, amíg el nem érjük az illat forrását!
Eközben Nyuszi csodálatosan feldíszítette a tortát cukormázzal és rumos meggyel. A torta már az asztalon díszelgett, és várta a vendégeket. Elsőnek Micimackó érkezett. Amint megpillantotta a tortát, így szólt Nyuszihoz: -Nyuszi, hadd kóstoljam meg azt a tortát! Igen ízletesnek tűnik.
Bagoly meghallotta Micimackó szavait, és boldogan kiáltott fel:
-Ízlelés! Megvan az ötödik érzék! Látás, hallás, tapintás, szaglás és ízlelés! Ügyes vagy, Micimackó! Te vagy a győztes, mert neked jutott eszedbe az ötödik érzék!
-Akkor most már végre tényleg megkóstolhatom? - kérdezte Micimackó kissé türelmetlenül.
Nyuszi mindenkinek vágott egy szeletet. Mindenkinek nagyon ízlett - kivéve Fülest.
-Miért kell nekem tortát ennem? - kérdezte. -Miért nem ehetek inkább valami ragacsos, kékes, krémes dolgot?
-Arra a büdös sajtra gondolsz? - kérdezte Nyuszi.
-Szerintem isteni illata van! -felelte Füles.
Füles végül mind felfalta a büdös sajtot, és életében először állapította meg, hogy mindent egybevéve tényleg csodálatos nap volt ez a mai.
-Fúj! - szólt Malacka. -Hogy lehet ilyen büdös sajtot enni, amikor az ember tortát is ehet?!
-Hát, bizony mindenkinek más az ízlése -fűzte hozzá bölcsen Bagoly. 

Az üzletember




A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett.
-Jó napot! - mondta a kis herceg. - Uraságodnak kialudt a cigarettája.
-Három meg kettő, az öt. Öt meg hét, az tizenkettő. Tizenkettő meg három, az tizenöt. Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettő. Huszonkettő meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy. Hopp! Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy.
-Ötszázmillió micsoda?
-Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé...már nem is tudom...Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet! Kettő meg öt, az hét...
-Ötszázmillió micsoda?- ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé.
Az üzletember fölkapta a fejét.
-Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Először huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja, honnét pottyant ide. Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban. Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot kaptam. Keveset mozgok, nincs időm lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most!
Szóval azt mondtam, hogy ötszázmillió...
-Micsoda?
Az üzletember látta: semmi reménye rá, hogy békén hagyják.
-Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor.
-Légy?
-Dehogy! Olyan kis csillogó.
-Méhek?
-Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amint a semmitevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.
-Ahá! Csillagok!
-Az, az. Csillagok.
-És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal?
-Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy.
Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot.
-Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal?
-Hogy mit csinálok velük?
-Igen.
-Semmit. Birtoklom őket.
-Birtoklod a csillagokat?
-Igen.
-Találkoztam egy királlyal aki...
-A királyok nem birtokolnak. A királyok "uralkodnak" valamin. Ez más.
-És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat?
-Arra, hogy gazdag legyek.
-És mire jó a gazdagságod?
-Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki.
"Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem"-gondolta a kis herceg; de azért tovább faggatta:
-Hogyan lehet birtokolni a csillagokat?
-Kinek a tulajdonai? - vágott vissza zsémbesen az üzletember.
-Nem tudom. Senkinek.
-Akkor az enyéim, mert nekem jutott eszembe először a birtoklásuk.
-És ennyi elég is?
-Természetesen. Ha gyémántot lelsz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha szigetre bukkansz, amelyik senkié:
akkor a tiéd. Ha kitalálsz valamit, ami még senki másnak nem jutott az eszébe: szabadalmaztatod, és a tiéd.
Én pedig a csillagokat birtoklom, mert előttem soha senki nem gondolt rá, hogy birtokolja őket.
-Hát ez igaz - mondta a kis herceg. - És mit csinálsz velük?
-Kezelem őket. Megszámolom, aztán újraszámolom - felelte az üzletember.-Nehéz dolog. De én komoly ember vagyok.
A kis herceg azonban még ezzel sem érte be.
-Nekem, ha van egy selyemsálam, a nyakam köré tekerhetem, és magammal vihetem. De te nem szedheted le a csillagaidat!
-Azt nem. De bankba tehetem őket.
-Az meg mit jelent?
-Azt jelenti, hogy fölírom egy darabka papirosra a csillagaim számát; aztán ezt a papírdarabkát bezárom egy fiókba.
-Ennyi az egész?
-Mi kell több.
"Érdekes - gondolta a kis herceg. - Sőt költői. Csak éppen komolynak, nem valami komoly."
A kis hercegnek ugyanis egészen más fogalmai voltak a komoly dolgokról, mint a fölnőtteknek.
-Nekem-mondta- van egy virágom, azt naponta megöntözöm. Van három vulkánom, azokat hetente kipucolom; meg azt is kipucolom, amelyik kialudt. Sosem lehet tudni. A vulkánjaimnak is meg a virágomnak is hasznukra válik, hogy birtoklom őket. Te azonban nem vagy hasznukra a csillagoknak.
Az üzletember eltátotta a száját, de felelni egy mukkot sem tudott, a kis herceg pedig szedte a sátorfáját, és ment tovább.
"Szó, ami szó: ezek a fölnőttek fölöttéb furcsák" -gondolta útközben.

14. A lámpagyújtogató


Szörnyű mesterség ez
Az ötödik bolygó nagyon érdekes bolygó volt. Ez volt valamennyi közt a legkisebb. Éppen csak akkorka, hogy egy lámpa meg egy lámpagyújtogató elfért rajta. A kis herceg el sem tudta képzelni, mi értelme lehet valahol az égbolton egy bolygón - amelyiken se ház nincs, se emberek nem laknak -  egy lámpának meg egy lámpagyújtogatónak. Mégis azt gondolta magában:
"Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is."
Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót:
-Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat?
-Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot!
-Mi a parancs?
-Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét!
Azzal meggyújtotta a lámpát.
-De hát akkor miért gyújtottad meg újra?
-Mert ez a parancs-felelete a lámpagyújtogató.
-Nem értem-jegyezte meg a kis herceg.
-Nincs is mit érteni rajta - mondta a lámpagyújtogató. - A parancs: parancs. Jó napot!
És eloltotta a lámpát.
Aztán egy piros kockás zsebkendővel törölgetni kezdte a homlokát.
-Szörnyű mesterség ez! Valaha régen nagyon értelmes volt. Este meggyújtottam, reggel eloltottam a lámpát.
Aztán reggeltől estig pihenhettem, és estétől reggelik alhattam.
-Azóta megváltozott a parancs?
-A parancs nem változott- mondta a lámpagyújtogató.-Éppen ez a baj! A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.
-És?-kérdezte a kis herceg.
-És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok.
-Mulatságos!-mondta a kis herceg.- Egy nap egy percig tart nálad.
-Egyáltalán nem mulatságos-mondta a lámpagyújtogató.-Tudod, mióta beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja.
-Egy hónapja?
-Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét!
És meggyújtotta megint a lámpáját.
A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna segíteni a barátján.
-Figyeljen csak ide...Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz.
-Vagyis mindig -jegyezte meg a lámpagyújtogató.
Mert lehet valaki egyszerre hűséges is meg lusta is.
-A te bolygód-folytatta a kis herceg-olyan kicsi, hogy három lépéssel körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz járni...és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod.
-Ezzel nem sokra megyek-felelte a lámpagyújtogató.-Világéletemben egyet szerettem: aludni.
-Öreg hiba-mondta a kis herceg.
-Öreg hiba-mondta a lámpagyújtogató.-Jó napot!
És eloltotta a lámpáját.
"Ezt-gondolt a kis herceg, ahogy továbbment-, ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ú az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törődik, nem saját magával."
És sajnálkozva sóhajtott egyet.
"Ő az egyetlen-folytatta gondolatait-, akivel meg tudnék barátkozni. Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten..."
Magának sem merte bevallani, hogy legkivált a napi ezernégyszáznegyven napnyugtájáért sajnálja ezt az áldott bolygót."

Esik az eső

Nyár volt. Sütött a nap, a madarak csiviteltek, a pillangók egyik virágról a másikra röpködtek.
Donald baba már előre örült a délutánnak, amikor találkozhat a többiekkel a játszótéren.
Ám hirtelen egy nagy sötét felhő tűnt fel az égen, és máris kövér, sűrű cseppek kezdtek el potyogni.
Nemsokára már a tetőn dobolt az eső.
A kis Donald ökölbe szorította a kezét. Nem akarom, hogy essen az eső! Mert az eső unalmas, nem lehet kimenni, és neki semmi kedve sem volt az építőkockáival, autóival vagy vasútjával játszani.
Duzzogva ült a sarokban.
Hirtelen félelmes recsegés támadt, aztán valami zörgést hallott. Donald baba erősen figyelt.
Ez nem mennydörgés volt!
Ratatata! - hallatszott, aztán bumm, bumm.
Amilyen gyorsan csak tudott, Donald baba a recsegés irányába mászott. A hang a konyhából jött.
Donald baba izgatottan nézte a konyhaajtóból, hogy a kis Dasy egy tarka zászlót lobogtatott.
Igazából nem is zászló volt, hanem egy fürdőlepedő, de ahogy Daisy baba suhogtatta ,egészen úgy festett,
mint egy zászló.

Mögötte Minnie baba csúszkált, és egy főzőkanállal hadonászott. Hirtelen földobta a magasba.
Mikor visszaesett, Minnie mellényúlt, és a kanál a kövezetre esett. Donald baba kacagott,
és tapsolt is hozzá. A babák ugyanis farsangi fölvonulást játszottak, és Minnie volt a katicabogárka.
Hát ez épp ilyen esős napra való mulatság volt.
Tratatata! - trombitálta Mickey baba egy papírtölcsérbe. Tutututu! Clarabella is utánozni próbálta.
Bumm, bumm, bumm, bumm! Rudi baba két kanállal dobolt egy lábason. De szépen hangzott!
Goofy baba bohócosdít játszott. Grimaszokat vágott, és nagyokat bukfencezett.
Ez volt a legszebb felvonulás, amit a kis Donald valaha is látott! Valami mégis hiányzott. Donald baba
hamar rájött.
Csinn-bumm! Dirr-durr!
Daisy baba rémületében kejtette kezéből a zászlót. Minnie baba fakanala zajosan a kövezetre hullott.
Mickey, Rudi és Clarabella elnémult egy pillanatra. Sőt, még Goofy baba is elfelejtett grimaszolni.
Bumm! Durr! Bing! Bang! A zaj egyre erősebb lett.
Csinn-bumm! Dirr-durr! 
A konyha közepén ott üldögélt Donald baba, és két lábasfedőt vert össze teljes erejéből!
A többiek megtapsolták, aztán ki-ki a maga hangszerével kísérni kezdte. Mondom, ez volt a legszebb
farsang, amit valaha átéltek. Azt pedig, hogy kinn esik az eső, Donald baba már réges rég elfelejtette.
Mert szó sem lehetett unatkozásról.