Hófehérke

Tél volt, kiszakadt a felhők dunnája, sűrűn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben kinézett a hóesésbe. 


Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kertben a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában:
"Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete mint az ében."
Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa. El is nevezték Hófehérkének. S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.
Mikor a gyászév letelt, a király új feleséget hozott a házhoz. Szép asszony volt, az igaz, de olyan büszke, olyan kevély, sehogyan sem tűrhette, hogy valaki szebb legyen nála. Volt egy varázstükre, azt minduntalan vallatóra fogata:

"Mondd meg nékem, kis tükröm:Ki a legszebb a földön?"Ilyenkor a tükör mindig azt felelete:"Úrnőm, nincs a világnakSzebb asszonya tenálad."
Erre aztán a királyné sem aggodalmaskodott tovább, mert tudta, hogy a tükre mindig igazat mond.
Telt-múlt az idő, esztendő esztendőre. Hófehérke nőtt, növekedett, és hatéves korára olyan szép lett, mint maga a ragyogó nap, szebb még a szépséges királynénál is. Ez eleinte nem sokat törődött a mostohalányával, hanem egyszer aztán gyanút fogott, bezárkózott a szobájába, elővette a tükrét, és megkérdezte:
"Mondd meg nékem, kis tükröm:ki a legszebb a földön?De a tükör ezúttal nem úgy felelt, ahogyan a királyné szerette volna, hanem azt mondta:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg,Hófehérke százszor szebb."
A királyné kékre-zöldre vált az irigységtől, s attól fogva egyre abban főtt a feje, hogyan pusztíthatná el Hófehérkét. Nem volt többé se nappala, se éjjele, egészen belesápadt a sok emésztődésbe, úgyhogy napról napra fogyatkozott a szépsége. Egyszer aztán, mikor az ura az országot járta, maga elé hívatta bizalmas udvari vadászát, és ráparancsolt:

-Vidd ki azt a gyereket az erdőbe, látni sem akarom többé! Öld meg, és bizonyságul hozd el nekem a szívét! Másnap a vadász, mintha csak sétálni készülne, magával hívta Hófehérkét. A lányka örömest vele ment, mert szerette az erdő virágait, a madarak muzsikáját s a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Mind beljebb és beljebb mentek, míg egy tisztásra nem értek; ott megálltak, s a vadász elővette a kését, hogy megölje Hófehérkét. De a lányka könyörgésre fogta a dolgot:
-Kedves vadász, kérve kérlek, hagyd meg az életemet; úgy eltűnök ebben a rengetegben, híremet sem hallják többet.

A vadász megszánta, és útjára engedte.
-Menj csak, szegény kislány!-mondta, és gondolatban hozzátette: "Hamarosan úgyis fölfalnak a vadállatok." De azért nagyon megkönnyebbült a szíve, hogy nem neki kellett egy ilyen szép teremtésnek a vérét kiontania. 

Éppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, leszúrta, kivágta a szívét, és hazavitte bizonyságul a királynénak. Annak erre egyszeriben megjött a kedve, mert hát azt hitte, Hófehérke nem él már.
Szegény lányka pedig ment, ment tovább egyes-egyedül úttalan rengetegben. A fák közt mind sűrűbb lett a homály, neki pedig egyre jobban elszorult a szíve félelmében. Ahogy az árnyak ingtak: mintha óriások fenyegetnék; ha levél rezzent: mintha mohó szemek lesnének utána a lombból. Ág reccsent a lába alatt; ő megijedt tőle, futásnak eredt. Szaladt árkon-bokron át, fészkükre tért madarakat, odvukba bújt állatokat riasztott föl; ha gally suhintott a vállára, ha inda akaszkodott a szoknyájába, úgy megrettent, majd elállt a szívverése.

Végre ritkult kissé az erdő, s ő egy parányi tisztáson kis házikót pillantott meg a homályban. Egyszeriben megkönnyebbült, összeszedte maradék erejét, odaszaladt a kis házhoz, és belépett
Odabent parányi volt minden, de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba közepén terített asztalka állt, az asztalkán hét tányérka, s mindegyik mellett kicsi kanál, kicsi kés, kicsi villa, pohárka. A fal mellett hét ágyacska, inden ágyon habfehér terítő. 

Hófehérke nagyon megéhezett, nagyon megszomjazott; leült a kis asztalhoz, s már-már nekikezdett a falatozásnak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek ő megeszi a vacsoráját, az bizony éhen marad ma este. Ezért hát sorra mind a hét tányérkából evett egy kevés főzeléket, hozzá mind a hét szelet kenyérkéből tört egy csipetnyit, és rá mind a hét pohárkából ivott egy csöpp bort. Aztán, mert nagyon fáradt volt, le akart feküdni. Csakhogy az egyik ágyacska túl keskeny volt neki, a másik meg túl rövid; egyiket a másik után próbálta ki, míg aztán a hetedikben végre kényelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fejét a kicsi párnára, és nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. 
Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön, a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban. Hét parányi bányászlámpa volt az, fényüknél hét kis törpe tartott hazafelé vidáman a leszálló éjszakában. Ott laktak a tisztás szélén a házikóban; kora reggel útra keltek, napestig dolgoztak, ércet bányásztak a hegyekben, s este aztán vállukra vették a szerszámukat, és víg nótaszóval hazatértek. Így éltek ott békességben, ki tudja, mióta. Nem háborgatta őket senki, soha nem zavarta meg semmi az életük rendjét.


Ma azonban, ahogy a házukba beléptek, a hét kicsi lámpa világánál nyomban észrevették, hogy valaki járt ott: nem találták a szobácskát olyan rendben, amilyenben reggel hagyták. Futkostak, nézegettek, tanakodtak; egyszer csak az első felkiáltott:
-Ki ült a székecskémen? S a második:-Ki evett a tányérkámból? A harmadik: -Ki csípett a kenyérkémből? A negyedik: -KI csent a főzelékemből? Az ötödik: -Ki használta a kis villámat? A hatodik: -Ki vágott a kis késemmel? A hetedik:-Ki ivott a pohárkámból?
Akkorra az első törpe már azt is észrevette, hogy az ágya közepén kis gödröcske mélyül. 
Nosza, fölkiáltott: 
-Ki feküdt az ágyacskámban?Mind összeszaladtak, mind azt kiabálták:-Az enyémben is feküdt valaki!-Az enyémben is!
És forgatták a párnájukat, emelgették a takarójukat, még az ágy alá is bekukkantottak, úgy keresték az idegent, míg a hetedik ágyban föl nem fedezték Hófehérkét. Ott feküdt, ott aludt édesdeden. Bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; olyan gyönyörű volt, hogy a törpéknek még a lélegzetük is elakadt az álmélkodástól, ahogy tetőtől talpig végigjártatták rajta a lámpásuk fényét.


-Egek ura - rebegték -, de tündérszép gyermek!
Hagyták, hadd aludjék; lábujjhegyen jártak-keltek, csöndben költötték el a vacsorájukat, aztán lefeküdtak, hat a maga megszokott helyére, a hetedikkel pedig mindegyim megosztotta egy-egy órára az ágyacskáját. 
Másnap reggel, ahogy fölébredt, HÓfehérke hét csodálkozó kis törpét pillantott meg az ágya körül. Nagyon megijedt tűlük, de azok olyan szelíden, olyan barátságosan mosolyogtak rá, hogy csakhamar megnyugodott.
-Hát te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy kerültél a házunkba?-kérdezgették.


Hófehérke sorjában mindent elmesélt nekik. A törpék nagy figyelemmel hallgatták, s mikor a történetnek vége szakadt, tanakodtak egy kicsit egymás közt, aztán előállt a legidősebbik, és így szólt:
-Ha megigéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.


Hófehérke megörült az ajánlatnak, megköszönte a törpék jóságát, és náluk maradt. Reggel a hét kis bányász kivonult a hegyekbe, a lányka meg nekilátott a munkának: kitakarított, bevetette az ágyakat, megvarrta az elvásott fehérneműt, foltot vetett a kabátkák kikopott könyökére, sütött-főzött, s mikor este fölhangzott a hatérő törpék vidám nótázása, s a hegy lejtőjén föltűnt a hét kicsi lámpa imbolygó csillagfénye, már készen várta őket az ízes friss vacsora.


-Amióta élünk, soha nem volt ilyen jó sorunk! - mondogatták a törpék, és még a szájuk szélét is megnyalták egy-egy jobb falat után. Bezzeg szerették is, féltették is Hófehérkét, s valahányszor magára hgyták, mindig a lekére kötötték:


-Óvakodjál a mostohaanyádtól! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; talán máris tudja, talán máris rosszat forral elllened. Vigyázz, be ne engedj senkit a házba, ha mi nem vagyunk itthon!


A törpék jól sejtették a dolgot. A gonosz királyné ugyanis egy szép napon megint elővette a varázstükrét. Nem mintha félt volna, hogy valaki szebb lehet nála a világon, hanem mert hiú volt, és szerette hallani, ahogy a tükör a szépségét dicséri. föléje hajolt hát, belemosolygott, megkérdezte:
"Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"A tükör pedig így felelt:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor sebb. Hegyek közt él magában,  a hét törpe házában."
A királyné úgy megrémült, majd kiejtette atükröt a kezéből. Haragjában nyomban a vadászt hívatta; hanem annak hűlt helye volt már az udvarban, elunta gonosz úrnőjének sok kegyetlen szeszélyét, s elszgődött máshozvá. A királynét csak annál jobban emésztette a méreg. Dúlva-fúlva járt a palotában, szolgálónak, komornának nem volt tőle maradása. Se látott, se hallott, egyre csak azon töprengett, hogyan pusztítsa el Hófehérkét, mert hát tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigységtől, amíg nem ő lesz a legszebb a világon!


Végül is kieszelt valamit. Bezárkózott a belső szobájába, beketne hamuval az arcát, befestette szürkére a haját, levetette szép királynői ruháját, és mindenféle hitvány göncöt aggatott magára, a nyakába akasztott egy ládikót, és kendőt kötött a fejére, senki nem ismerhetett rá, mindenki házaló vénasszonynak nézte volna. Így indult útnak a hegyen át a hét törpe házához.
-Selymet, bársonyt vegyenek! -kiáltotta és bekopogtatott.
Hófehérke kikukkantott.
-Jó napot, nénikém! Mi van eladó?
-Szép portéka, jó portéka, selyemöv, bársonyöv amilyen színűt csak akarsz, lelkecském!-szíveskedett a vénasszony, és mindjárt elő is vett a ládkájából egy bársonyövet.


Hófehérkének tetszett a sok színes holmi; azt gondolta magában:
"Ezt a derék asszonyságot igazán beengedhetem."
Eltolta a reteszt, és kinyitotta hát az ajtót. A vénasszony bement, kirakta az asztalra az áruját, és míg Hófehérke válogatott az övek közt, vizsga szemmel körülkémlelet, hogy valóban egyedül vannak-e a házban. A lányka nézegette a kendőket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a másik, nem tudata, melyiket válassza.


-Nem így kell azt, édes lelkem-hízelgett a vénasszony-, föl kell próbálni, hadd lássuk, melyik illik a legjobban a ruhádhoz! - Fogott egy hímes selyemövet, rápróbálta a lányka derekára.
-Ugye, milyen pompás!- mondta kacagva, azzal rántott egyet az övön, meghúzta, gyorsan megcsomózta, s úgy elszorította vele Hófehérke vékony derekát, hogy segény lánynak elakadt a lélegzete. Elsápadt és összeesett, mintha már nem is lenne benne élet.


-No, te sem vagy már a legszebb, legföljebb csak voltál! - mondta a vénasszony elégedetten, és újra kacagott egyet. Még egyszer végigmérte az élettelenül heverő lánykát, és kisietett a házból.
Alkonyatkor hazatértek a bányából a törpék. Majd földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől, amikor meglátták a földön Hófehérkét. Odaszaladtak hozzá, szólongaták, élesztgették, de hiába: a lányka meg sem rebbent, mintha meghalt volna. 


Akkor a törpék gyöngéden fölemelték; ahogy vitték, az egyik kis törpe egyszer csak észrevette rajta az idegen selyemövet.
-Oda nézzetek! - kiáltotta. -Elkötötték a derekát!
Gyorsan letették az ágyra, szaladtak ollóért, késért, elvágták az övet, s lám: Hófehérke pihegni kezdett, lassan visszatért belé az élet; kinyitottta a szemét,, fölült az ágyon, és csodálkozva kérdezte, mint aki mélységes mély álomból ébred:
-Hol vagyok?
-Itt vagy nálunk! - felelték a törpék örvendezve. Hófehérke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozzá a vénasszony, hogyan kínálgatta a portékáját, s hogyan próbálta rá a selyemövet a derekára; de többre nem emlékezett.


-Az a házaló vénasszony nem volt más, mint az elvetemült királyné; a gonosz így akarta kioltani az életedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de azért aligha fog felhagyni galád szándékával. Légy hát nagyon óvatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be sekit a házba!
A királyné pedig, ahogy hazaért, ledobálta a gönceit, magára öltötte pompás selyemruháját, belenézett a  varázstükrébe, és megkérdezte:
"Mond meg nékem, kis tükröm, ki a legszebb a földön?"De a tükör most is csak így felelt:"Szép vagy úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor szebb. Hegyek közt él magában, a hét törpe házában."
A királyné felugrott ültéből, és mérgében majdnem a falhoz csapta varázstükrét. Mikor aztán kissé lecsillapodott, még gonoszabb tervet forralt. Értett a boszorkánymesterséghez, bezárkózott hát a kotyvasztóműheléybe, tüzet rakott, pépet kavart, és fabrikált egy mérgezett fésűt. Mikor azzal elkészült, megint felöltözött vénasszonynak, megint bekente hamuval az arcát, megint befestette szürkére a haját, emgint ládikát akasztott a nyakába, de most még sokkal vénebbnek, sokkal törődöttebbnek látszott, mint múltkor. 


Botot fogott a kezébe, és mintha hibás volna lába, sántikálva indult a hegyen át a hét törpe háza felé.
Ahogy odaért, felnyitotta a nyakba való ládikája tetejét, és sipítozva kínálni kezdte a portékáját.
-Csatot, gombot, fésűt vegyenek!
Hófehérke kiszólt az ablakon:
-Menj csak tovább, jó asszony, nem szabad beengednem senkit.
-De megnézni csak megnézheted a portékámat! - mondta a vénasszony. Odabicegett a ládikájával az ablak alá, és mutogatni kezdte az áruját: a fényes gombokat, a csinos csatokat s legvégül a fésűt.
-Jaj, éppen egy ilyen fésű kellene nekem! - mondta Hófehérke. -Add csak ide, nénikém!
-Félek, hogy nem adod vissza, történt már velem ilyesmi! - felelte az öreg. - Gyere ki, ha olyan kíváncsi vagy rá. 
"Ej - gondolta magában Hófehérke-, ez az együgyű öregasszony csak nem árthat nekem!"
-Azzal kinyitotta az ajtót. A vénasszony odatipegett, de minden lépésnél szisszent egyet, mint akinek nagyon fája a lába.
"Mégsem engedhetem, hogy ez a szegény anyóka itt álljon a küszöbön"-gondolta Hófehérke, és behívta az öreget: üljön le, pihenje ki magát, mielőtt továbbmegy, s közben a fésűre is megalkudtak.
-Jó vagy hozzám, kislányom - mondta akkor a vénasszony -, jóval akarok fizetni érte.
Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sűrű hajad: gyere ide, hadd fésüljalak meg egyszer rendesen.


Hófehérke leült egy zsámolyra az öregasszony lábához, és odatartotta neki a fejét. De alig merült a fésű ébenfekete hajába, hatni kezdett a méreg, és a lányka eszméletlenül hanyatlott a földre.
Éles hollóhangján nagyot kacagott a gonosz királyné, és elégedetten dörzsölte a kezét.
-No, te világszépe, most aztán megjártad! - mondta kárörömmel, és kisietett a házból.
Csakhamar hazajöttek a bányából a törpék; meglátták a földön Hófehérkét, és tüstént tudták, hogy megint a mostohaanyja járt ott. Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtalálták a hajában a mérgezett fésűt, fogták, tűzbe dobták; mire elégett, Hófehérke is magához tért ájultából. Elmondta, mi történt vele, a törpék pedig újra a lelkére kötötték, ki ne nyissa többé senkinek az ajtót.
A királyné meg, ahogy hazaért, éppen csak ledobálta magáról a gönceit, máris elővette a tükrét.
"Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"A tükör pedig azt felelte:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor szebb. Hegyek közt él magában, a hét törpe házában."
A királyné tombolt vagy egy fél napig, akkor eltökélten azt mondta:
"Hófehérkének pedig meg kell halnia, akár az életem árán is!"
Túl a boszorkányhonyháján volt a királynénak egy még titkosabb kis kamrája, abban tarotta a legöldöklőbb mérgeket, ott készítette elő legfélelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari népnek, hogy senki ne merje háborgatni, hozatott magának egy hibátlan, szép almát a királyi kert legszebb almafájáról, és bezárkózott vele ebbe a titkos kamrájába. Ott nekiült a munkának, dolgozott egész nap, egész éjjel, fölhasznált minden fortélyt, összeeszedte minden tudományát, s addig föl se kelt a boszorkányasztala mellől, míg az alma piros felét át nem itatta gyilkos méreggel. Akkor aztán felöltözött almaárus asszonynak, kosarat vett a karjára, telerakta almával, legtetejére rátette a legszebbiket, a mérgezettet, s így indult a hegyen át a hét törpe házához.


Mikor odaért, nagy hangon rákezdte:
-Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!
Hófehérke kinézett az ablakon, megtetszett neki a szép gyümölcs.
-Venni vennék - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a hét törpe megtiltotta.
-Ne búsulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg! Hófehérke már-már kinyúlt érte, de nyomban vissaz is kapta a kezét. -Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.
-Ejha - kiáltott az asszony -, de kurta pórázon tartanak a gazdáid! Talán csak nem attól féltenek, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd.


Azzal kettészelte az almát, a fehér felét megtartotta magának, a pirosat meg odaadta Hófehérkének. Hófehérke nézegette, forgatta a pirospozsgás fél almát, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen jóízűen harsan a gyümölcs friss húsa az asszonyság foga alatt, ő sem tétovázott tovább, szájához emelte és beleharapott. S abban a pillenetban holtan esett össze. A királyné gonosz károgással, hosszan fölkacagott:
-Fehér voltál, mint a hó, piros voltál, mint a vér, fekete voltál, mint az ében, de most már a törpék sem tudnak lelket verni beléd!-Sarkon fordult és elindult; oly sebesen járt, mint a szél, a kendője úgy lobogott, mint a holló szárnya; s mintha vihar tépné őket, zúgtak, nyögtek nyomában az erdő fái. Otthon át sem öltözködött, szaladt egyenesen a tükréhez: 
"Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"És a tükör végre azt felelte:"Te vagy, úrnőm, a legszebb."
Erre aztán a királyné irigy szíve is megnyugodott. Este a törpék hazatértek a hegyekből, s ott találták Hófehérkét a földön. Tüstént tudták, hogy megint a gonosz mostoha járt itt.
Keresték, kutatták, nincs-e valami mérgezett holni rajta, meglocsolták az arcáűt friss vízzel, élesztgették, de hiába. Hófehérke most igazában meghalt. A törpék három napon, három éjen át siratták. Hófehérke a negyedik nap reggelén is éppen olyan szép volt, mint életében, bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; mintha csak mélységes mély álmot aludnék a fehér virágos ravatalon.


A gyászoló kis törpék lábujjhegyen jártak körülötte, mintha félnének, hogy felzavarják; meg-megálltak, hosszan elnézték, s végül az egyik azt mondta:
-Nem, ezt a gyönyörű lányt nem temetjük el a csúnya fekete földbe!
Hófehérkét üvegkoporsóba fektették, s arra aranybetűkkel ráírták a nevét, meg hogy aki benne pihen, királylány volt; aztán kivitték a hegyre, egy tisztáson letették egy pázsitos halomra, és búcsút vettek tőle. De attól fogva csak hatan jártak a bányába, mert egyikük mindig ott őrködött a tisztáson, és vigyázott az üvegkoporsóra. Az erdőből őzikék és mókusok jöttek a koporsóhoz, gyászolták Hófehérkét. Így telt-múlt az idő, nyárra tél, télre nyár, a lombok lehulltak, meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak.
Egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetődött a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. elolvasta az aranybetűs felírást, aztán leült egy kidőlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tőlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami. 


Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:
-Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!
-De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tőle!-felelték a törpék.
-Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét. Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.


Akkor a királyfi előszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vigyék haza kastélyába a koporsót. Amint vitték, egyikük egyszer csak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordutl a mérges almadarab. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:
-Hol vagyok?
-Nálam! - felelte boldogan a királyfi. -Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!


Kitűzték a lakodalom napját, s arra minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülődött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében.
Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszont, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer.


Előállt a hatlovas hintó, s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájábaól: De még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségéről. Visszament a szobájába, mintha valamit otfelejtett volna, elővette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:
"Mond meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"A tükör pedig így felelt:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: a menyasszony százszor szebb."
A királyné először azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát. Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.



Megjegyzések

TOP 3 BEJEGYZÉS

Szemfüles érzékszervek

VÁNDORMADARAK

TÁLTOS JANKÓ