2011. 05. 30.

Hófehérke

Tél volt, kiszakadt a felhők dunnája, sűrűn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben kinézett a hóesésbe. 


Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kertben a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában:
"Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete mint az ében."
Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa. El is nevezték Hófehérkének. S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.
Mikor a gyászév letelt, a király új feleséget hozott a házhoz. Szép asszony volt, az igaz, de olyan büszke, olyan kevély, sehogyan sem tűrhette, hogy valaki szebb legyen nála. Volt egy varázstükre, azt minduntalan vallatóra fogata:

"Mondd meg nékem, kis tükröm:Ki a legszebb a földön?"Ilyenkor a tükör mindig azt felelete:"Úrnőm, nincs a világnakSzebb asszonya tenálad."
Erre aztán a királyné sem aggodalmaskodott tovább, mert tudta, hogy a tükre mindig igazat mond.
Telt-múlt az idő, esztendő esztendőre. Hófehérke nőtt, növekedett, és hatéves korára olyan szép lett, mint maga a ragyogó nap, szebb még a szépséges királynénál is. Ez eleinte nem sokat törődött a mostohalányával, hanem egyszer aztán gyanút fogott, bezárkózott a szobájába, elővette a tükrét, és megkérdezte:
"Mondd meg nékem, kis tükröm:ki a legszebb a földön?De a tükör ezúttal nem úgy felelt, ahogyan a királyné szerette volna, hanem azt mondta:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg,Hófehérke százszor szebb."
A királyné kékre-zöldre vált az irigységtől, s attól fogva egyre abban főtt a feje, hogyan pusztíthatná el Hófehérkét. Nem volt többé se nappala, se éjjele, egészen belesápadt a sok emésztődésbe, úgyhogy napról napra fogyatkozott a szépsége. Egyszer aztán, mikor az ura az országot járta, maga elé hívatta bizalmas udvari vadászát, és ráparancsolt:

-Vidd ki azt a gyereket az erdőbe, látni sem akarom többé! Öld meg, és bizonyságul hozd el nekem a szívét! Másnap a vadász, mintha csak sétálni készülne, magával hívta Hófehérkét. A lányka örömest vele ment, mert szerette az erdő virágait, a madarak muzsikáját s a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Mind beljebb és beljebb mentek, míg egy tisztásra nem értek; ott megálltak, s a vadász elővette a kését, hogy megölje Hófehérkét. De a lányka könyörgésre fogta a dolgot:
-Kedves vadász, kérve kérlek, hagyd meg az életemet; úgy eltűnök ebben a rengetegben, híremet sem hallják többet.

A vadász megszánta, és útjára engedte.
-Menj csak, szegény kislány!-mondta, és gondolatban hozzátette: "Hamarosan úgyis fölfalnak a vadállatok." De azért nagyon megkönnyebbült a szíve, hogy nem neki kellett egy ilyen szép teremtésnek a vérét kiontania. 

Éppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, leszúrta, kivágta a szívét, és hazavitte bizonyságul a királynénak. Annak erre egyszeriben megjött a kedve, mert hát azt hitte, Hófehérke nem él már.
Szegény lányka pedig ment, ment tovább egyes-egyedül úttalan rengetegben. A fák közt mind sűrűbb lett a homály, neki pedig egyre jobban elszorult a szíve félelmében. Ahogy az árnyak ingtak: mintha óriások fenyegetnék; ha levél rezzent: mintha mohó szemek lesnének utána a lombból. Ág reccsent a lába alatt; ő megijedt tőle, futásnak eredt. Szaladt árkon-bokron át, fészkükre tért madarakat, odvukba bújt állatokat riasztott föl; ha gally suhintott a vállára, ha inda akaszkodott a szoknyájába, úgy megrettent, majd elállt a szívverése.

Végre ritkult kissé az erdő, s ő egy parányi tisztáson kis házikót pillantott meg a homályban. Egyszeriben megkönnyebbült, összeszedte maradék erejét, odaszaladt a kis házhoz, és belépett
Odabent parányi volt minden, de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba közepén terített asztalka állt, az asztalkán hét tányérka, s mindegyik mellett kicsi kanál, kicsi kés, kicsi villa, pohárka. A fal mellett hét ágyacska, inden ágyon habfehér terítő. 

Hófehérke nagyon megéhezett, nagyon megszomjazott; leült a kis asztalhoz, s már-már nekikezdett a falatozásnak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek ő megeszi a vacsoráját, az bizony éhen marad ma este. Ezért hát sorra mind a hét tányérkából evett egy kevés főzeléket, hozzá mind a hét szelet kenyérkéből tört egy csipetnyit, és rá mind a hét pohárkából ivott egy csöpp bort. Aztán, mert nagyon fáradt volt, le akart feküdni. Csakhogy az egyik ágyacska túl keskeny volt neki, a másik meg túl rövid; egyiket a másik után próbálta ki, míg aztán a hetedikben végre kényelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fejét a kicsi párnára, és nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. 
Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön, a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban. Hét parányi bányászlámpa volt az, fényüknél hét kis törpe tartott hazafelé vidáman a leszálló éjszakában. Ott laktak a tisztás szélén a házikóban; kora reggel útra keltek, napestig dolgoztak, ércet bányásztak a hegyekben, s este aztán vállukra vették a szerszámukat, és víg nótaszóval hazatértek. Így éltek ott békességben, ki tudja, mióta. Nem háborgatta őket senki, soha nem zavarta meg semmi az életük rendjét.


Ma azonban, ahogy a házukba beléptek, a hét kicsi lámpa világánál nyomban észrevették, hogy valaki járt ott: nem találták a szobácskát olyan rendben, amilyenben reggel hagyták. Futkostak, nézegettek, tanakodtak; egyszer csak az első felkiáltott:
-Ki ült a székecskémen? S a második:-Ki evett a tányérkámból? A harmadik: -Ki csípett a kenyérkémből? A negyedik: -KI csent a főzelékemből? Az ötödik: -Ki használta a kis villámat? A hatodik: -Ki vágott a kis késemmel? A hetedik:-Ki ivott a pohárkámból?
Akkorra az első törpe már azt is észrevette, hogy az ágya közepén kis gödröcske mélyül. 
Nosza, fölkiáltott: 
-Ki feküdt az ágyacskámban?Mind összeszaladtak, mind azt kiabálták:-Az enyémben is feküdt valaki!-Az enyémben is!
És forgatták a párnájukat, emelgették a takarójukat, még az ágy alá is bekukkantottak, úgy keresték az idegent, míg a hetedik ágyban föl nem fedezték Hófehérkét. Ott feküdt, ott aludt édesdeden. Bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; olyan gyönyörű volt, hogy a törpéknek még a lélegzetük is elakadt az álmélkodástól, ahogy tetőtől talpig végigjártatták rajta a lámpásuk fényét.


-Egek ura - rebegték -, de tündérszép gyermek!
Hagyták, hadd aludjék; lábujjhegyen jártak-keltek, csöndben költötték el a vacsorájukat, aztán lefeküdtak, hat a maga megszokott helyére, a hetedikkel pedig mindegyim megosztotta egy-egy órára az ágyacskáját. 
Másnap reggel, ahogy fölébredt, HÓfehérke hét csodálkozó kis törpét pillantott meg az ágya körül. Nagyon megijedt tűlük, de azok olyan szelíden, olyan barátságosan mosolyogtak rá, hogy csakhamar megnyugodott.
-Hát te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy kerültél a házunkba?-kérdezgették.


Hófehérke sorjában mindent elmesélt nekik. A törpék nagy figyelemmel hallgatták, s mikor a történetnek vége szakadt, tanakodtak egy kicsit egymás közt, aztán előállt a legidősebbik, és így szólt:
-Ha megigéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.


Hófehérke megörült az ajánlatnak, megköszönte a törpék jóságát, és náluk maradt. Reggel a hét kis bányász kivonult a hegyekbe, a lányka meg nekilátott a munkának: kitakarított, bevetette az ágyakat, megvarrta az elvásott fehérneműt, foltot vetett a kabátkák kikopott könyökére, sütött-főzött, s mikor este fölhangzott a hatérő törpék vidám nótázása, s a hegy lejtőjén föltűnt a hét kicsi lámpa imbolygó csillagfénye, már készen várta őket az ízes friss vacsora.


-Amióta élünk, soha nem volt ilyen jó sorunk! - mondogatták a törpék, és még a szájuk szélét is megnyalták egy-egy jobb falat után. Bezzeg szerették is, féltették is Hófehérkét, s valahányszor magára hgyták, mindig a lekére kötötték:


-Óvakodjál a mostohaanyádtól! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; talán máris tudja, talán máris rosszat forral elllened. Vigyázz, be ne engedj senkit a házba, ha mi nem vagyunk itthon!


A törpék jól sejtették a dolgot. A gonosz királyné ugyanis egy szép napon megint elővette a varázstükrét. Nem mintha félt volna, hogy valaki szebb lehet nála a világon, hanem mert hiú volt, és szerette hallani, ahogy a tükör a szépségét dicséri. föléje hajolt hát, belemosolygott, megkérdezte:
"Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"A tükör pedig így felelt:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor sebb. Hegyek közt él magában,  a hét törpe házában."
A királyné úgy megrémült, majd kiejtette atükröt a kezéből. Haragjában nyomban a vadászt hívatta; hanem annak hűlt helye volt már az udvarban, elunta gonosz úrnőjének sok kegyetlen szeszélyét, s elszgődött máshozvá. A királynét csak annál jobban emésztette a méreg. Dúlva-fúlva járt a palotában, szolgálónak, komornának nem volt tőle maradása. Se látott, se hallott, egyre csak azon töprengett, hogyan pusztítsa el Hófehérkét, mert hát tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigységtől, amíg nem ő lesz a legszebb a világon!


Végül is kieszelt valamit. Bezárkózott a belső szobájába, beketne hamuval az arcát, befestette szürkére a haját, levetette szép királynői ruháját, és mindenféle hitvány göncöt aggatott magára, a nyakába akasztott egy ládikót, és kendőt kötött a fejére, senki nem ismerhetett rá, mindenki házaló vénasszonynak nézte volna. Így indult útnak a hegyen át a hét törpe házához.
-Selymet, bársonyt vegyenek! -kiáltotta és bekopogtatott.
Hófehérke kikukkantott.
-Jó napot, nénikém! Mi van eladó?
-Szép portéka, jó portéka, selyemöv, bársonyöv amilyen színűt csak akarsz, lelkecském!-szíveskedett a vénasszony, és mindjárt elő is vett a ládkájából egy bársonyövet.


Hófehérkének tetszett a sok színes holmi; azt gondolta magában:
"Ezt a derék asszonyságot igazán beengedhetem."
Eltolta a reteszt, és kinyitotta hát az ajtót. A vénasszony bement, kirakta az asztalra az áruját, és míg Hófehérke válogatott az övek közt, vizsga szemmel körülkémlelet, hogy valóban egyedül vannak-e a házban. A lányka nézegette a kendőket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a másik, nem tudata, melyiket válassza.


-Nem így kell azt, édes lelkem-hízelgett a vénasszony-, föl kell próbálni, hadd lássuk, melyik illik a legjobban a ruhádhoz! - Fogott egy hímes selyemövet, rápróbálta a lányka derekára.
-Ugye, milyen pompás!- mondta kacagva, azzal rántott egyet az övön, meghúzta, gyorsan megcsomózta, s úgy elszorította vele Hófehérke vékony derekát, hogy segény lánynak elakadt a lélegzete. Elsápadt és összeesett, mintha már nem is lenne benne élet.


-No, te sem vagy már a legszebb, legföljebb csak voltál! - mondta a vénasszony elégedetten, és újra kacagott egyet. Még egyszer végigmérte az élettelenül heverő lánykát, és kisietett a házból.
Alkonyatkor hazatértek a bányából a törpék. Majd földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől, amikor meglátták a földön Hófehérkét. Odaszaladtak hozzá, szólongaták, élesztgették, de hiába: a lányka meg sem rebbent, mintha meghalt volna. 


Akkor a törpék gyöngéden fölemelték; ahogy vitték, az egyik kis törpe egyszer csak észrevette rajta az idegen selyemövet.
-Oda nézzetek! - kiáltotta. -Elkötötték a derekát!
Gyorsan letették az ágyra, szaladtak ollóért, késért, elvágták az övet, s lám: Hófehérke pihegni kezdett, lassan visszatért belé az élet; kinyitottta a szemét,, fölült az ágyon, és csodálkozva kérdezte, mint aki mélységes mély álomból ébred:
-Hol vagyok?
-Itt vagy nálunk! - felelték a törpék örvendezve. Hófehérke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozzá a vénasszony, hogyan kínálgatta a portékáját, s hogyan próbálta rá a selyemövet a derekára; de többre nem emlékezett.


-Az a házaló vénasszony nem volt más, mint az elvetemült királyné; a gonosz így akarta kioltani az életedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de azért aligha fog felhagyni galád szándékával. Légy hát nagyon óvatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be sekit a házba!
A királyné pedig, ahogy hazaért, ledobálta a gönceit, magára öltötte pompás selyemruháját, belenézett a  varázstükrébe, és megkérdezte:
"Mond meg nékem, kis tükröm, ki a legszebb a földön?"De a tükör most is csak így felelt:"Szép vagy úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor szebb. Hegyek közt él magában, a hét törpe házában."
A királyné felugrott ültéből, és mérgében majdnem a falhoz csapta varázstükrét. Mikor aztán kissé lecsillapodott, még gonoszabb tervet forralt. Értett a boszorkánymesterséghez, bezárkózott hát a kotyvasztóműheléybe, tüzet rakott, pépet kavart, és fabrikált egy mérgezett fésűt. Mikor azzal elkészült, megint felöltözött vénasszonynak, megint bekente hamuval az arcát, megint befestette szürkére a haját, emgint ládikát akasztott a nyakába, de most még sokkal vénebbnek, sokkal törődöttebbnek látszott, mint múltkor. 


Botot fogott a kezébe, és mintha hibás volna lába, sántikálva indult a hegyen át a hét törpe háza felé.
Ahogy odaért, felnyitotta a nyakba való ládikája tetejét, és sipítozva kínálni kezdte a portékáját.
-Csatot, gombot, fésűt vegyenek!
Hófehérke kiszólt az ablakon:
-Menj csak tovább, jó asszony, nem szabad beengednem senkit.
-De megnézni csak megnézheted a portékámat! - mondta a vénasszony. Odabicegett a ládikájával az ablak alá, és mutogatni kezdte az áruját: a fényes gombokat, a csinos csatokat s legvégül a fésűt.
-Jaj, éppen egy ilyen fésű kellene nekem! - mondta Hófehérke. -Add csak ide, nénikém!
-Félek, hogy nem adod vissza, történt már velem ilyesmi! - felelte az öreg. - Gyere ki, ha olyan kíváncsi vagy rá. 
"Ej - gondolta magában Hófehérke-, ez az együgyű öregasszony csak nem árthat nekem!"
-Azzal kinyitotta az ajtót. A vénasszony odatipegett, de minden lépésnél szisszent egyet, mint akinek nagyon fája a lába.
"Mégsem engedhetem, hogy ez a szegény anyóka itt álljon a küszöbön"-gondolta Hófehérke, és behívta az öreget: üljön le, pihenje ki magát, mielőtt továbbmegy, s közben a fésűre is megalkudtak.
-Jó vagy hozzám, kislányom - mondta akkor a vénasszony -, jóval akarok fizetni érte.
Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sűrű hajad: gyere ide, hadd fésüljalak meg egyszer rendesen.


Hófehérke leült egy zsámolyra az öregasszony lábához, és odatartotta neki a fejét. De alig merült a fésű ébenfekete hajába, hatni kezdett a méreg, és a lányka eszméletlenül hanyatlott a földre.
Éles hollóhangján nagyot kacagott a gonosz királyné, és elégedetten dörzsölte a kezét.
-No, te világszépe, most aztán megjártad! - mondta kárörömmel, és kisietett a házból.
Csakhamar hazajöttek a bányából a törpék; meglátták a földön Hófehérkét, és tüstént tudták, hogy megint a mostohaanyja járt ott. Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtalálták a hajában a mérgezett fésűt, fogták, tűzbe dobták; mire elégett, Hófehérke is magához tért ájultából. Elmondta, mi történt vele, a törpék pedig újra a lelkére kötötték, ki ne nyissa többé senkinek az ajtót.
A királyné meg, ahogy hazaért, éppen csak ledobálta magáról a gönceit, máris elővette a tükrét.
"Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"A tükör pedig azt felelte:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor szebb. Hegyek közt él magában, a hét törpe házában."
A királyné tombolt vagy egy fél napig, akkor eltökélten azt mondta:
"Hófehérkének pedig meg kell halnia, akár az életem árán is!"
Túl a boszorkányhonyháján volt a királynénak egy még titkosabb kis kamrája, abban tarotta a legöldöklőbb mérgeket, ott készítette elő legfélelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari népnek, hogy senki ne merje háborgatni, hozatott magának egy hibátlan, szép almát a királyi kert legszebb almafájáról, és bezárkózott vele ebbe a titkos kamrájába. Ott nekiült a munkának, dolgozott egész nap, egész éjjel, fölhasznált minden fortélyt, összeeszedte minden tudományát, s addig föl se kelt a boszorkányasztala mellől, míg az alma piros felét át nem itatta gyilkos méreggel. Akkor aztán felöltözött almaárus asszonynak, kosarat vett a karjára, telerakta almával, legtetejére rátette a legszebbiket, a mérgezettet, s így indult a hegyen át a hét törpe házához.


Mikor odaért, nagy hangon rákezdte:
-Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!
Hófehérke kinézett az ablakon, megtetszett neki a szép gyümölcs.
-Venni vennék - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a hét törpe megtiltotta.
-Ne búsulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg! Hófehérke már-már kinyúlt érte, de nyomban vissaz is kapta a kezét. -Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.
-Ejha - kiáltott az asszony -, de kurta pórázon tartanak a gazdáid! Talán csak nem attól féltenek, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd.


Azzal kettészelte az almát, a fehér felét megtartotta magának, a pirosat meg odaadta Hófehérkének. Hófehérke nézegette, forgatta a pirospozsgás fél almát, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen jóízűen harsan a gyümölcs friss húsa az asszonyság foga alatt, ő sem tétovázott tovább, szájához emelte és beleharapott. S abban a pillenetban holtan esett össze. A királyné gonosz károgással, hosszan fölkacagott:
-Fehér voltál, mint a hó, piros voltál, mint a vér, fekete voltál, mint az ében, de most már a törpék sem tudnak lelket verni beléd!-Sarkon fordult és elindult; oly sebesen járt, mint a szél, a kendője úgy lobogott, mint a holló szárnya; s mintha vihar tépné őket, zúgtak, nyögtek nyomában az erdő fái. Otthon át sem öltözködött, szaladt egyenesen a tükréhez: 
"Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"És a tükör végre azt felelte:"Te vagy, úrnőm, a legszebb."
Erre aztán a királyné irigy szíve is megnyugodott. Este a törpék hazatértek a hegyekből, s ott találták Hófehérkét a földön. Tüstént tudták, hogy megint a gonosz mostoha járt itt.
Keresték, kutatták, nincs-e valami mérgezett holni rajta, meglocsolták az arcáűt friss vízzel, élesztgették, de hiába. Hófehérke most igazában meghalt. A törpék három napon, három éjen át siratták. Hófehérke a negyedik nap reggelén is éppen olyan szép volt, mint életében, bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; mintha csak mélységes mély álmot aludnék a fehér virágos ravatalon.


A gyászoló kis törpék lábujjhegyen jártak körülötte, mintha félnének, hogy felzavarják; meg-megálltak, hosszan elnézték, s végül az egyik azt mondta:
-Nem, ezt a gyönyörű lányt nem temetjük el a csúnya fekete földbe!
Hófehérkét üvegkoporsóba fektették, s arra aranybetűkkel ráírták a nevét, meg hogy aki benne pihen, királylány volt; aztán kivitték a hegyre, egy tisztáson letették egy pázsitos halomra, és búcsút vettek tőle. De attól fogva csak hatan jártak a bányába, mert egyikük mindig ott őrködött a tisztáson, és vigyázott az üvegkoporsóra. Az erdőből őzikék és mókusok jöttek a koporsóhoz, gyászolták Hófehérkét. Így telt-múlt az idő, nyárra tél, télre nyár, a lombok lehulltak, meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak.
Egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetődött a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. elolvasta az aranybetűs felírást, aztán leült egy kidőlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tőlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami. 


Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:
-Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!
-De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tőle!-felelték a törpék.
-Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét. Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.


Akkor a királyfi előszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vigyék haza kastélyába a koporsót. Amint vitték, egyikük egyszer csak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordutl a mérges almadarab. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:
-Hol vagyok?
-Nálam! - felelte boldogan a királyfi. -Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!


Kitűzték a lakodalom napját, s arra minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülődött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében.
Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszont, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer.


Előállt a hatlovas hintó, s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájábaól: De még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségéről. Visszament a szobájába, mintha valamit otfelejtett volna, elővette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:
"Mond meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?"A tükör pedig így felelt:"Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: a menyasszony százszor szebb."
A királyné először azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát. Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.



2011. 05. 28.

GRIMM testéverk és meséik


A Grimm fivérek elsősorban mesegyűjtőként és nyelvtudósként ismertek.
A Grimm család Hessenbőlszármazik, hatan voltak testvérek. Szülőházuk a hanui Parádé-téren van.
Jacob 1785 január 4.én született, Wilhelm 1786 február 24-én.
. Az apa 1796-ban, 45 éves korában meghalt. Édesanyjuk 1798-ban Kasselbe küldte a fiúkat egy nagynénihez. Jacob a marburgi egyetemen jogot tanult, fivére egy évvel később ugyanott ugyanazt. Az anya 1808-ban bekövetkezett halála után Jacobnak kellett a családot eltartania. Így Jérôme király udvarában könyvtáros lett. 1809-ben városi tanácsos is lett.
1806-TÓL KEZDVE GYŰJTÖTTEK A GRIMM FIVÉREK MESÉKET.
1810-ben újra együtt voltak Kasselban, és 1811-ben Jakob kiadta első művét a lovagi énekekről.
Wilhelm első könyve régi dán meséket tartalmazott. 1813-1816-ban a Régi német erdők című újságot adták ki régi német mesékkel.
1815-ben a gyerek és házimesék második kötetét adták ki. A könyvet fivérük, Ludwig Emil illusztrálta. A mesék nagy kiadása hét, a kisebbik tíz kiadást ért meg még életükben.
Wilhelm a rovásírásról ír könyvet, főműve, a német hősi eposz 1929-ben jelenik meg.
Jacob Grimm 1830-tól professzor lesz, Wilhelm 1835-től. 1837-ig két további nyelvtankönyvet, majd további mesekönyveket adnak ki.
A berlini akadémia jelentette 1860-ban, hogy Wilhelm Grimm elhunyt. A német köztudatban a két fivér neve együtt ismert, és egyként tisztelik őket.
Érdekesség: 1820-ban Jacob Grimm, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az elsõ német tudományos nyelvtan megalkotója kijelentette, hogy a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.


Grimm testvérek életrajz
Jacob Ludwig Karl 1785. január 4-én, Wilhelm Karl Grimm 1786. február 24-én született Hanau am Main-ban. Német nyelvészek, irodalomtörténészek, tudósok és írók voltak. Az irodalomtörténelem együtt, „Grimm testvérek”-ként emlegeti őket.

Kilencen voltak testvérek, nyolc fiú és egyetlen lány. A testvérek: Friedrich Hermann 1783-1784, Karl-Friedrich 1787-1852, Ferdinand Philipp 1788-1844, Ludwig Emil 1790-1863, Friedrich 1791-1792, Charlotte Amalie 1793-1833, Georg Eduard 1794 (néhány hónapot élt). Egyik öccsük, Ludwig Emil Grimm festő és grafikus volt.

A testvérek Németország Hessen tartományában, Steinauban nőttek fel. Apjuk, a jogász Philipp Wilhelm Grimm már tekintélyes könyvtárral rendelkezett. Édesanyjuk, Dorothea Grimm (született Zimmer), egy hanaui tanácsos lánya volt.

1791-ben a Grimm család Steinauba költözött.

Apjuk 1796. január 10-én tüdőgyulladásban meghalt, s ettől kezdve Jacob lett a családfő.
1798-ben a Kasseli Lyceum Fridericianumban kezdték meg tanulmányaikat.

Jacob 1802-ben befejezte gimnáziumi tanulmányait és beiratkozott a Marburgi Egyetem jogi karára. Wilhelm egy hosszú betegség miatt csak 1803-ban tudta követni testvérét a Marburgi Egyetemre. A testvérpár ebben az évben lett a ma „Heidelbergi romantikusok”-nak nevezett művész- és tudóscsoport tagja.

Jacob 1805-től Párizsban a középkori irodalommal foglalkozott, illetve segített a professzor Friedrich Carl von Savigny-nak „A római jog története a középkorban” című forrásmű megírásában. Ebben az évben anyjuk Kasselba költözött.

1806-ban Wilhelm államvizsgát tett, majd az időközben Párizsból visszatért testvéréhez költözött Kasselba. Jacob a hesseni Kriegskollegium titkára lett. Ebben az időben kezdték el gyűjteni a meséket és mondákat.
A két fiú együtt üldögélt esténként és hallgatták a mesemondókat. Kezdetben illemtudóan figyeltek, majd úgy döntöttek: ők is felcsapnak krónikásnak. Jöttek sorban a falusi asszonyok és egy pohár bor, esetleg egy szűkös vacsora mellett mondták „tollba” a történeteket. Jacob és Wilhelm nekilátott a meseírásnak, Ludwig öccsük pedig a rajzolásnak.

1808-ban Jacob a westfáliai királynak, Jerôme Bonaparte-nak lett a magántitkára. Ebben az évben meghalt édesanyjuk, Dorothea Grimm.

1909-ben Jacob ügyész lett a városi tanácsban. Wilhelm Halleban, Berlinben és Weimarban dolgozott. Jacob 1810-től magyar nyelvészekkel (Révai M., Ipolyi A., Erdélyi János) is állandó kapcsolatban volt, az Akadémia kültagja lett.

1811-ben megjelenik Jacob első könyve: „Ónémet mesterdalokról” (Über den altdeutschen Meistergesang) címmel. Wilhelm ódákat, hősi dalokat, balladákat és meséket fordított. A mesegyűjtő „családi vállalkozást” siker koronázta: 1812-ben megjelent Berlinben első mesekönyvük, a több mint kétszáz történetet tartalmazó „Gyermek és házi regék” (Kinder- und Hausmärchen).
Népmesegyűjteményük, mely a legszebb és legismertebb történeteket köti egy csokorba, ösztönzőleg hatott Andersen és Benedek Elek népmese-feldolgozásaira is. Van köztük pedagógiai ihletésű mese, mely az öregekkel való tisztességes bánásmódra oktat, van olyan is, mely az állatok nyelvét próbálja átfordítani emberi nyelvre.
Más mesék népi bölcsességek kimondására vállalkoznak, vagy környezetrajzukhoz a korabeli paraszti világ anyagi és tárgyi kultúranyagából merítenek. Meséikben megtalálhatók az európai népmesék visszatérő motívumai: a kisebb testvér ügyessége, a jó győzelme a gonoszon, az ész, a furfang fölénye a nyers erő felett.

A Grimm-mesékből először Nagy István adott közre magyar nyelven egy válogatást „Grimm gyermek- és házi regék” (I-II. Pest, 1861.) címmel. A gyermek- és családi mesék egésze csak 1989-ben jelent meg a Magvetőnél, Adamik Lajos és Márton László jóvoltából. Meséik napjainkig több mint 250 kiadásban jelentek meg 160 nyelven.

A mesék szövegét már a testvérek is erősen stilizálták Eltüntették az egyértelműen szexuális vonatkozásokat, és az illetlennek tartott szavakat, az ifjú hercegekből és grófokból királyfikat, a fekete szívű anyákból gonosz mostohákat formáltak, a történeteket lélektanilag alaposabban motiválták, a stílust tömörré, kissé emelkedetté, régiessé tették.
Márton László arra figyelmeztetett, hogy ez nem olyan gyűjtemény, amelynek a nép ajkán élő darabjait lejegyzik, s aztán majdhogynem betűhív pontossággal közlik. Ezek gondosan megszerkesztett és megírt művek.
A Grimm-mesék eredetiben nem úgy hangzanak, ahogy a szokásos magyar fordításokban megszólalnak. Tény, hogy némelyik mese valóban akár vérgőzös pillanatokkal teli rémdráma is lehetne. Márton László úgy gondolja, hogy a népmese ilyen módon a maga természetességében mutatja meg a jó és a gonosz harcát, márpedig ha úgy van, akkor a hátborzongató részleteket sem szabad és érdemes enyhíteni, mert „a gyermeki lélek számára termékeny lehet minden, ami természetes”.

Wilhelm a korai német irodalmi alkotások (tanító költemények, énekek és mondák, dalok) kiadásával úttörő munkát végzett.
1814-ben Wilhelm a kasseli Kurfürsten könyvtártitkára lett. Jacob diplomáciai útra ment Párizsba és Bécsbe. 1814 és 1815 között a Bécsi Kongresszus kurhesseni delegációjához tartozott.
1815-ben Wilhelm a Rajnához utazott. Ebben az évben jelent meg a „Gyermek- és házi regék” második kötete. 1816-ban Jacob testvéréhez költözött Kasselbe, ahol mindketten könyvtárosok voltak. Első jelentős képviselői voltak a régi német irodalom kutatásának.
1816-1818-ban megjelent a „Német mondák” (Deutsche Sagen) című művük Berlinben, két kötetben.
Érdeklődésük a romantika jegyében a német történelem, népköltészet, a mese- és mondavilág, valamint a nyelvfejlődés kutatására irányult.

Jacob inkább nyelvészettel foglalkozott. Az ógrammatikusok egyik legfontosabb képviselője volt, aki megalkotta a hangváltozások szabályosságát igazoló Grimm-törvényt. „Német nyelvtan” („Deutsche Grammatik”) című műve, melyet 1819 és 1837 között írt, jelentős hatást gyakorolt a német nyelvészetre.
Felkutatták és gondosan dokumentálták a néphagyományokat, és igyekeztek harmonizálni a különböző német nyelvjárásokat.
1821-ben Wilhelm Grimm megalkotta egyik jelentős írását „A germán rovásírásról” (Über deutsche Runen) címmel.

1825-ben Wilhelm Grimm feleségül vette korábbi szomszédjukat, Henriette Dorotea (Dortchen) Wildet. Jacob nőtlen maradt, ő asszony helyett inkább a politikával jegyezte el magát, de a két testvér Wilhelm házassága után is együtt élt és dolgozott.
1928-ban megszületett Wilhelm fia, Hermann.
1829-ben fejezte be Wilhelm fő művét, a „Német hősmonda”-t (Die deutsche Heldensage). A testvérek otthagyták a kasseli könyvtári állást és Göttingenbe mentek.
Kasselban professzorok voltak 1829-től, valamint 1839-től.
1830-ban megszületett Wilhelm második fia, Rudolf.

1830-tól 1837-ig a göttingeni egyetemen voltak előadók és könyvtárosok.
1832-ben Jacob kiadta a „Német mitológia”-t (Deutsche Mythologie), mely a német törzsek vallásos felfogását rekonstruálja a kereszténnyé válás előtt.
1833-ban megszületett Wilhelm lánya, Auguste.
1834-ben jelent meg Jacob „Reinhart Fuchs” című műve, a középkori állateposz kutatásának kiindulópontja.
1837-ben Wilhelm öccsével és öt másik professzorral együtt a Göttingeni Hetek (Göttinger Sieben) tagjaként tiltakoztak a hannoveri uralkodó önkényes intézkedései ellen. Ennek hatására el kellett hagyniuk Hannover tartományt.

1839-ben ajánlatot kaptak a berlini Weidmann könyvkereskedéstől, hogy készítsék el a német nyelv új nagyszótárát.
1840-ben a porosz király, IV. Friedrich Wilhelm meghívására Berlinbe költöztek. Az uralkodó lehetővé tette számukra a tudományos munka folytatását. A Német szótáron dolgoztak. Itt javult szociális és anyagi helyzetük.
1841-től Jacob a Berlini Tudományos Akadémia tagja volt. Ekkortól mindketten Berlinben éltek. Lakásuk a Linstraße 7. szám alatt, a Potsdamer Platz közelében volt. A Friedrich-Wilhelms Egyetemen tanítottak főiskolai tanárként.

Jacob 1844-ben Olaszországba, 1846-ban pedig Svédországba utazott. 1846-ban Frankfurtban az első germanisztikai konferencia vezetője volt.
1847-ben Jacob vezette Lübeckben a második germanisztikai konferenciát. Jacob és Wilhelm együtt megteremtették a modern német filológiai kutatások alapjait.
Jacob 1848-ban képviselőként részt vett az első német parlament, a frankfurti birodalmi gyűlés ülésén. Ebben az évben jelent meg Frankfurtban „A német nyelv története” (Die Geschichte der deutschen Sprache). Még ez évben elhagyta az egyetemet.
Jacob 1850-től kizárólag a német nyelvtudománnyal és régészettel foglalkozott, melyből a mai germanisztika szakág fejlődött ki.

1852-ben Wilhelm befejezte tanári pályafutását, és életét teljes mértékben a tudományos munkának szentelte. Ettől kezdve együtt szerkesztették fő művüket, a „Német szótár” (Wörterbuch der deutschen Sprache) című kiadványt, melynek 32. (utolsó) kötete haláluk után csaknem száz évvel, 1961-ben jelent meg a berlini és a göttingeni tudományos akadémia közös kiadásában.
1854-ben fejezték be a szótár első kötetét. Összesen négy kötetet írtak meg halálukig.
Wilhelm Grimm 1859. december 16-án, Jacob Grimm 1863. szeptember 20-án halt meg Berlinben. A Grimm testvérek síremléke a berlin-schönebergi St.-Matthäus templomkertben található.

Magánkönyvtáruk, mely több mint nyolcezer címet tartalmaz, ma a berlini Humboldt Egyetem könyvtárában található. Gyűjteményükben a nyelvtudományi könyvek dominálnak, de nagy számban találhatunk még történelmi, jogi, vallástudományi, mitológiai, filozófiai és pedagógiai témájú könyveket is. A könyvek leginkább német nyelvűek, de vannak közöttük nagy számban skandináv, balti, angol és francia nyelven írott könyvek is.
Mindkettőjüknek szokása volt „tollal a kezében” olvasni: aláhúzták a fontosnak tartott részeket, széljegyzeteket készítettek. Ezek a kézzel írt megjegyzések teszik a Grimm-könyvtár könyveit egyedivé és különösen érdekessé, betekintést nyújtanak a világhírű testvérpár „műhelyébe”.

Nagy sikere van az 1959-ben, Kasselban (Bellevue Palota) megnyílt Grimm-múzeum legfelső szintjének, ahol egy nyikorgó lépcső tetején interaktív termeket rendeztek be. Itt a gyermekek (és felnőttek) maguk is át tudják élni a mesék világát.
Az első szoba a sötét rengeteget idézi. Az erdő a felnőtté válás folyamatát szimbolizálja, amikor az embernek magának kell döntenie, merre indul és hová tart. Ha rátalálunk a helyes ösvényre, akkor beléphetünk a „rejtélyek szobájába”: itt várnak ránk a kérdések, a problémák, a gondok.
A megoldáshoz egy kis asztalon ott hevernek a mesebeli kellékek, de nem árt, ha van ész, fortély és kitartás. Aki meglelte a megoldást, az továbbmehet a „jutalmazás szobájába”, ahol trónszék és korona várja a „jó és okos” hőst.
A sarokban háromoldalú tükör: ha belenézünk, mindenhol magunkat látjuk megsokszorozva. Ez az örökkévalóság tükre: a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” passzus kézzelfogható változata.
A múzeumban helyet kaptak Ludwig Emil Grimm grafikai alkotásai is.

Hanau városa 1983 óta minden második évben irodalmi Grimm testvérek-díjat adományoz.

Főbb műveik:
1811 Ónémet mesterdalokról (Über den altdeutschen Meistergesang)
1812-1815 Gyermek- és házi regék („Kinder und Hausmärchen)
1816-1818 Német mondák („Deutsche Sagen”)
1819-1837 Német nyelvtan (Deutsche Grammatik)
1821 A germán rovásírásról (Über deutsche Runen)
1829 Német hősmonda (Die deutsche Heldensage)
1832 Német mitológia (Deutsche Mythologie)
1834 Reinhart Fuchs
1848 A német nyelv története (Die Geschichte der deutschen Sprache)
1854 Német szótár (Wörterbuch der deutschen Sprache)

A király


bíborban és hermelinben
Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is. Az elsőn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerű, de méltóságteljes trónuson ült.
-Hohó! Itt egy alattvaló!-kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget. "Hogyan ismerhet meg - gondolta magában a kis herceg -, ha még soha életében nem látott?"
Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló!
-Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek - mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.
A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.
-Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak - mondta az urlakodó. - Megtiltom.
-Nem bírom megállni ásítás nélkül - felelte a kis herceg zavartan. - Nagy utat tettem meg, és nem aludtam...
-Akkor megparancsolom, hogy ásíts - mondta a király. -Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.
-Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy...-felelte a kis herceg, és elpirult. -Hm...hm...-tűnődött a király.-Hát akkor...megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg...
Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve.

Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott./"Ha egy generálisnak megparancsolnám-mondogatta-, hogy változék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmekednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta." -Leülhetek?-kérdezte a kis herceg félénken.-Parancsolom, hogy ülj le-felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét. A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?
-Fölség-mondta-, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit...
-Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit -mondta sietve a király.
-Fölséged...min uralkodik?
-Mindenen-válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.
-Mindenen?/A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.
-Ezen mind?-kérdezte a kis herceg.-
Ezen mind-felelte a király. Mert nemcsak abszolót uralkodó volt, hanem egyetemes is.
-És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?
-Természetesen-mondta a király. -Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök./A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, anpjában nem negyvennégy naplementét láthatan, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét! S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott  bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:
-Úgy szeretnék naplementét látni...Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le...
-Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő vagy én?
-Fölséged!-jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal.
-Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem-mondta a király. -Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.
-Akkor mi lesz a nplementémmel?-firtatta a kis herceg, mert ha már föltett egy kérdést, többé nem tágított tőle.
-Meg fogod kapni a naplementédet. Követelem. De kormányzói bölcsességemben megvárom, hogy kedvezők legyenek hozzá a körülmények.
-És az mikor lesz?-tudakolta kis herceg.
-Hm...hm...-felelte a király, és böngészni kezdett egy testes naptárban. -Hm..hm..mikor lesz...mikor lesz...ma este, hét óra negyven perc körül. És majd meglátod, milyen híven engedelmeskednek nekem.
A kis herceg ásított. Sajnálta, hogy oda a napnyugtája. Ráadásul egy kicsit unatkozott is már.
-Nincs itt semmi dolgom többet-mondta a királynak. -Megyek tovább.
-Ne menj!-mondta a király, hiszen olyan büszke volt rá, hogy végre akadt egy alattvalója.-Ne menj el, megteszlek miniszternek.
-Milyen miniszternek?
-Hát igazságügyinek!
-De ha nincs, akinek igazságot szolgáltassak!
-Sosem lehet tudni-felelte a király. -Még nem jártam be a királyságomat. Öreg vagyok, hintóra nincs helyem, a gyaloglás meg fáraszt.
-Ó, hiszen már láttam!-mondta a kis herceg, és előrehjolt, hogy egy pillantást vesen a bolygó túlsó felére. -Ott sincs senki.
-Hát akkor ítélkezzél saját magadon-mondta a király. -Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint másokon. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.
-De ítélkezni mindenütt ítélezhetem magam fölött-jegyezte meg a kis herceg.-Ahhoz nem kell itt lakom.
-Hm...hm...-mondta a király.-Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Időről időre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belőle.
-Nem szeretem a halálos ítéleteke- mondta a kis herceg-, és minden bizonnyal elmegyek.
-Ne!-mondta a király.
A kis herceg azonban nekifogott  az előkészületekenek, majd, mivel nem akart fájdalmat okozni az öreg uralkodónak, így szólt:
-Ha fölségednek az a kívánsága, hogy pontosan engedelmeskedjenek a parancsainak, nekem is adhatna egy ésszerű parancsot. Megparancsolhatná például, hogy egy percen belül keljek útra. A körülmények, úgy látom, kedvezőek...
A király nem felelt. A kis herceg először tétovázott, aztán egy sóhajtással mégis útra kelt.
-Kinevezlek nagykövetemnek!-kiáltott utána sietve a király. Arcáról csak ógy sugárzott a tekintély.
"Hát bizony furcsák a fölnőttek"-gondolta útközben a kis herceg.


11. A hiú


A második bolygón lakott a hiú.
-Lám, lám! - kiáltotta már messziről, amikor megpillantotta a kis herceget. - Meglátogat egy csodálom!
Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tűnik, mint a csodálója.
-Jó napot! - mondta a kis herceg. - Fura kalapja van uraságodnak.
-Arra való, hogy megemeljem - felelete a hiú. - Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem
jár erre senki.
-Úgy? - kérdezte a kis herceg, és egy szót sem értett az egészből.
-Csapd össze a tenyeredet - javasolta neki a hiú.
A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A hiú szerényen megemelte a kalapját.
"Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál volt" - gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét.
A hiú meg újra megemelte a kalapját. Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg elunta az egyhangú játékot.
-Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap leessék? - kérdezte.
A hiú ezt egyszerűen elengedte a füle mellett. Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.
-Valóban nagyon csodálsz engem?- kérdezte a kis hercegtől.
-Mit jelent az, hogy csodálni?
-Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.
-De hiszen te egyedül vagy a bolygódon!
-Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégis csak csodálj!
-Csodállak - mondta a kis herceg, és egy parányit megvonta a vállát. - Csak azt nem értem, mire jó az neked!
És sietve odébbállt.
"Szó, ami szó - gondolta útközben -, a fönőttek nagyon-nagyon furcsák!

12. Az iszákos


A következő bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget.
Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt.
-Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte tőle.
-Iszom - felelte gyászos képpel az iszákos.
-Miért iszol?-kérdezte a kis herceg.
-Hogy felejtsek - felelte az iszákos.
-Mit?- tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.
-Azt, hogy szégyellem magam - felelte az iszákos, és lehajtotta a fejét.
A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.
-Miért szégyelled magad?-kérdezte.
-Mert iszom - vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.
A kis herceg meghökkenve szedelőzködött.
"Bizony, bizony - gondolta útközben-, a fölnőttek rettentően furcsák."

A rózsa

Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet i alig foglaltak, és nem zavartak senkit.

Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított.. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske növekedése azonban hamarosan abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban vége várhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.
Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:
-Ó, még szinte föl sem ébredtem...Elnézést kérek...Még meg se fésülködtem...
A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:



-Milyen szép vagy!
-Ugye?-felelte kedvesen a virág.-És épp egyszerre születtem a nappal...
A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerén; viszont olyan megható volt!
-Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje-tette hozzá a virág kisvártatva. -Volnál szíves gondoskodni rólam?
A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.

Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:
-Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!
-Az én bolygómon nincsenek tigrisek - jegyezte meg erre a kis herceg. - A tigrisek különben sem esznek füvet.
-Én nem vagyok fű-felelte szelíden a virág.
-Bocsáss meg...
-Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?
"Irtózni a huzattól - gondolta a kis herceg - elég kockázatos kilátás egy növénynek. Furcsa egy virág ez..."
-Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem...De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis  hercegnek.





-A szélfogó?
-Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám...
Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget. 
Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.
-Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta...
Aztán:



-Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. sosem lett volna szabad megszöknöm!
Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!


9. A szökésSzökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: "Sohasem lehet tudni!", kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.


gondosan kipucolta a működő
vulkánjait
A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
-Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
-Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
-Ostoba voltam-mondta végül a kis hercegnek. -Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
-Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni...Hagy békén azt a burát. Nem kell.
-De a szél...
-Egyáltalán nem vagyok olyan hátház...Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
-De az állatok...
-Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
-Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. -Idegesítő...Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.


4. Amelyben Füles elveszti a farkát, és Mackó megtalálja



Öreg Szürke Csacsi, Füles néven közismert, az erdőnek egy árnyékos sarkában állt, lógatva a fejét, és mindenfélére gondolt.
Néha szomorúan azt gondolta: "Miért?" - és néha azt gondolta: "Minekutána"; - és néha azt gondolta: "Amennyiben." Vagy: "Minekutána tehát."
és néha nem is tudta, hogy mire gondol. Így hát, mikor Micimackó arra sétált, Füles őszintén megörült, hogy egy kicsit abbahagyhatja a gondolkodást, és azt mondhatja: "Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk?" - a maga borongós modorában.
-És te hogy vagy? Nálad mi újság? - kérdezte Micimackó.
Füles fölemelte a fejét, átfordult vele a jobb oldalra, és ott megint lelógatta.
-Nem mondhatnám, hogy nagyon "hogyan" vagyok. Egy idő óta éppen csak hogy vagyok, de nem vagyok hogyan.
-Nono - monda Mackó. - Nem kell azért elszontyolodni. Majd meglássuk. Mi baj?
Füles hallgatva álldogált, és bánatosan lógatta a fejét, Micimackó egyszer-kétszer körüljárta.
-Mi történt a farkoddal? - mondta meglepetve.
-Mi történt volna? - mondta Füles.
-Nem látom sehol.
-Tényleg?
-Tényleg. Ebben nem lehet tévedni. Mert vagy van, vagy nincs. És itt nincs.
-Hát akkor mi van helyette?
-Semmi.
-Mindjárt megnézem-mondta Füles, és lassan és óvatosan megfordult, hogy lássa azt a helyet, ahol a farka volt az imént, aztán ráeszmélve, hogy nem látja, visszafordult, lelógatta a fejét, átdugta a két mellső lába közt, aztán hosszú, szomorú sóhajjal csak ennyit mondott:
-Attól tartok, neked van igazad.
-Ritkán tévedek-mondta Mackó.
-Akkor sok mindent megértek-mondta Füles mélázva.-Ez sok mindent megmagyaráz. Nem csoda.
-Valahol elhagytad-mondta Micimackó.
-Vagy valaki elvitte-mondta Füles. -Hasonlít az illetőhöz - tette hozzá hosszú szünet után.
Mackó úgy érezte, hogy valamit mondani kellene, de nem tudta, hogyan segítsen barátján. Mindenesetre elhatározta, hogy segíteni fog.
-Füles-jelentette ki ünnepélyesen-, én, Micimackó, fel fogom kutatni a farkadat.
-Köszönöm, Mackó - felelte Füles. - Igaz barát vagy - mondta. - Nem úgy, mint Némelyek - tette hozzá.
Így hát Micimackó elindult, hogy megkeresse Füles farkát.


Szép tavaszi reggel volt, amikor elindult. Lágy és átlátszó kis felhők játszadoztak boldogan a kék firmamentumon, ráugráltak a napra, mintha el akarnák takarni, aztán megint lemásztak róla, hogy a következő jöhessen sorra. A nap azért igyekezett sütni; és a sövény, amely elhordta már tavalyi, szurkos fenyőruháját, most öregnek és fakónak tűnt a tölgyek vakító divatos, tavaszi öltözéke mellett. Sövényen és cserjén keresztül ballagott Mackó. A rekettye és hangabokrokon át, buckákon túl és megint vissza, és így végre, fáradtan és éhesen, elérkezett a Százholdas Pagonyba. Mert a Százholdas Pagonyban lakott Bagoly.
"És ha valaki tud valamit valamiről - mondta magának Mackó -, akkor az csak Bagoly lehet, vagy ne hívják Micimackónak."
Bagoly a Mogyorósban lakott, öreg házában; ez a ház mindenkinénél nagyobb volt és szebb is, legalábbis Mackónak úgy tetszett, mert volt rajta kopogtató is meg csengő is. 
A kopogtató alatt a következő felírás volt olvasható:


KRM KPGTTNI H ZT KRJ HGY KNYSSK

A csengő alatt másik felírás ékeskedett: 

H NM KRJ HGY KNYSSK KRTK CSNGTN

Ezek a feliratok Róbert Gidától származtak, ugyanis csk ő tudott helyesen írni az egész erdőben; maga Bagoly, aki egyébként nagy bölcs hírében állott, a tulajdon nevét "Bagoj"-nak írta.
Mackó elolvasta mind a két utasítást, nagy figyelemmel, először jobbról balra, aztán balról jobbra, hogy semmi se kerülje el figyelmét. Majd kopogott, meghúzta a csengőzsinórt, aztán a csengőzsinóron kopogott, és meghúzta a kopogót.

Azonkívül, a biztonság kedvéért, még kiabált is jó hangosan:
-Hé, Bagoly! Eressz be! Itt Micimackó!
És az ajtó kinyílt, és Bagoly kikukkantott.
-No mi az Mackó? - kérdezte bölcs mérséklettel. - Hogy ityeg a fityeg?
-Nagyon lehangolt vagyok - mondta Mackó -, mert Füles barátom elvesztette a farkát. És nagyon odavan szegény. Nem volnál olyan szíves megmondani a módját, hogy találjuk meg?
-Szívesen -mondta Bagoly. -A szokásos eljárás ilyen esetekben a következő...
-Nem ismerek semmiféle Szokásos Eljárás című állatot. És ételt se. Ételben ismerem a Tojásos Galuskát. Én csak egy szegény medvebocs vagyok, különben is az agyvelőm meg van hűlve, és az ilyen hosszú szavakat nem szeretem.
-Arról van szó, hogy mi a teendő.
-Amennyiben arról van szó, akkor nem bánom- jegyezte meg Mackó engedékenyen.
-Először is díjat kell kitűzni. Ennek pszihikus hatása van.
-Várjunk csak - mondta Mackó, felemelve egyik mancsát. -Hogy milyen hatása van? Nem hallottam jól a szót, éppen tüsszentettél, mikor mondtad.
-Én nem tüsszentettem.
-De igen, tüsszentettél.
-Bocsáss meg, kérlek, de én nem tüsszentettem. Legalábbis nem tudok róla, és az ember rendesen észre szokta venni, ha tüsszent. Különben is nem erről van szó. Arról van szó, hogy pszihikus hatása van.
-Látod, megint tüsszentettél - mondta Mackó szomorúan.
-Jutalomról van szó - mondta Bagoly hangosan. -Hirdetést fogunk közzétenni, hogy tekintélyes jutalomban részesül, aki nyomra vezet Füles elveszett farkát illetően.
-Értem értem - bólogatott Mackó. -Ami a tekintélyes jutalmat illeti - folytatta álmodozva -, általában szokott nálam lenni, de ma otthon felejtettem - mondta, és bánatosan vizsgálta az almáriumot. - Be kell vallanom, még csak vajat vagy egy kis mézet se hoztam magammal.
-Akkor hát - mondta Bagoly - megírjuk a hirdetést, és kifüggesztjük az egész Erdőben.
-Egy kis mézet se - dörmögte maga elé Mackó, azután mélyet sóhajtott. És megemberelve magát, igyekezett figyelni arra, amit Bagoly magyaráz.
De Bagoly nagyon hosszan magyarázott, egyre hosszabb és hosszabb szavakat mondott, és a végén mindig visszatért arra, amiből kiindult, és kifejtette, hogy az egyetlen személy, aki ezt a hirdetést megírhatná, Róbert Gida személyében található.
-Ő volt az, aki az én felirataimat is megszerkesztette, az ajtó mellé. Láttad őket?
Az egész előadás közben Mackó felváltva igent és nemet válaszolt, behunyt szemmel, néha duplán: "Igen, igen" -, néha értelmesen: "Nem, nem, szó sincs róla" -, anélkül hogy sejtelme lett volna, mire válaszol. Most épp a nemnél tartott.
-Nem láttad?-mondta Bagoly egy kicsit csodálkozva. -Gyere az ajtó elé, majd megmutatom.
Kifordultak a kunyhó elé, és Mackó megint csak megbámulta a kopogtatót, a feliratot és a csengőt, és minél tovább bámulta, annál inkább megerősödött benne valami furcsa emlék, minthogyha mindezt ő már látta volna valahol, valahol máshol, valamikor máskor.
-Csinos csengőzsinór, nem?-kérdezte Bagoly.
Mackó bólintott. -Valamire emlékeztet-mondta aztán-, de nem tudom mire. Honnan szerezted? 
-Az Erdőn keresztül jöttem, és így, ahogy látod, ez a zsinór, végén a bojttal, ott lógott ki egy bokorból. Először azt hittem, lakik valaki a bokorban, megrángattam a zsinórt, de senki sem felelt. Türelmetlen voltam, erősebben kezdtem rángatni, egyszer csak a kezemben maradt, s mert senki se szólt, hogy az övé, hazahoztam, és ...
-Bagoly - mondta Mackó ünnepélyesen-, rettenetes dolog történt. Ez a zsinór nem a tied. Ez másé.
-Hát kié?
-Fülesé, az én öreg Füles barátomé. Az ő magántulajdona.
-Az övé?
-Amihez méghozzá nagyon ragaszkodott. És még most is ragaszkodik.
Ezekkel a szavakkal leakasztotta a csengőzsinórt, és visszavitte fülesnek, és Róbert Gida visszaszegezte füles farkát a helyére, és Füles olyan boldog volt, hogy egész nap büszkén csóválta és lengette, és Micimackó is úgy meg volt elégedve, hogy azonnal hazament, egy kis megérdemelt szíverősítő irányában. fél óra múlva, ahogy megtörölte a száját, büszkén énekelni kezdett:
"Ki találta meg Füles farkát, talán Ferkó, Mickó, Lackó? Egyik se! Én találtam meg, Micimackó!"

2011. 05. 19.

Altatók, mondókák


"Csicsijja, bubája, 
elment a mamája,
Pestre meg Budára
hoz néki kalácsot,
hajába szalagot,
csicsijja,bubája.
"Tente baba, tente,

itt van már az este, 

aludj szépen, álmodjál,
a szemedet hunyd le.
Álmodjál rózsával,
gyönge violával.
aludj, aludj szép csendesen,
aludj kicsi ...(a baba neve) 

 "Tente, baba, tente.
Itt van már az este.
Elment apa a malomba
Őröl búzát, hoz kenyeret;
Laci eszik lágy kenyeret."


Tente, tente aludj drága,

édesanyja rózsaszála.

Csicsijja, babája,
alszik a kislányka."
"Tente, baba, tente!

Fejedet hajtsd ölembe!

Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már."
"Tente, baba, tente,
itt van már az este.
Köszöntgetnek szépen,
csillagok az égen."
"Tente, baba, tente,
aludj szívem gyöngye.
Tente, baba, aludjál,
anyukáról álmodjál." 
"Tente, baba, tente,
este van már, este.
A szemedet hunyd le,
tente, baba, tente."

"Aludj baba, aludjál,
Nyuszika is alszik,
Este van, a faluban
Esti harang hallik." 

"Aludj ,baba, aludjál,
sok mindenről álmodjál.
Álmodjál sok szépről,
aranyos tündérről.
Piros sapkás manókról,
szárnyas, kis angyalokról.
Aludjál el, kisbaba,
vigyáz rád a nagymama." 

"Minden nótám oda már
gyere gyorsan, kismadár.
Hátha szebb a te dalod,
tán te majd elaltatod.  
Gyermekem, ó, aludjál,
alszik már a kismadár.
Pihen az erdő s a rét,
erdőben az őzikék. 
Holdfény ragyog odakint,
ablakodon betekint.
Rád nevet a holdsugár,
gyermekem, ó, aludjál." 

"Aranykertben aranyfa,
aranymókus alatta.
Aranybaba szundikál,
aranyszúnyog muzsikál.
Cini-cini kisbaba,
édesanyja csillaga."