AZ ENGEDETLEN RÓKICA

Rókáék legkisebb csemetéjét, Rókicát bizony gyakran csúfolták "Makranckának" a szülei.
Mi tagadás, alaposan kiérdemelte ezt a nevet. Ha valamire azt mondták neki, nem szabad, azért is megtette. Például a nyáron a papája figyelmeztette, hogy ne hajoljon át a híd korlátján, mert könnyen a patak vizében találhatja magát. Ő nem fogadott szót, és még szerencse, hogy Vidra bácsi épp ott horgászott, s kimentette a prüszkölő Rókicát. Nem történt másképp az sem, amikor a nyárfa tetejéből Sas apó hozta le, vagy mikor Vakond Vendel kereste meg az eltévedt rókalányt a föld alatti labirintusban. De sorolhatnánk még reggelig csacskaságait.

A januári hóesés kicsalta Rókicát a domboldalra, éppúgy, mint a többi erdőlakó csemetét.
Csúszkáltak, hóembert építettek, hógolyóztak, és persze szánkóztak vidáman nevetgélve.
Hanem ahogy elérkezett az ebédidő, szép lassan valamennyien hazaindultak.
Hívták Rókicát is:
-Gyere velünk! Már biztosan téged is vár rókamama a finom ebéddel!
-Dehogy megyek, én még nem vagyok éhes!
-Akkor is jobb lenne, ha velünk jönnél, mert reggel óta itt vagyunk, és már vizes a kesztyűnk, lassan átázik a cipőnk. Haza kell menni a melegbe, nehogy megfázzunk!

-De én nem fázom! - toppantott makrancosan Rókica.
-Egyedül akarsz maradni? Télen hamar besötétedik, nem félsz?
-Ééén? Ugyan mitől félnék? - nevetett gúnyosan, és hátat fordítva a többieknek futott fel a domb tetejére szánkóját maga után húzva.

Egy darabig nagyon élvezte, hogy az egész domboldal csak az övé. Sikongatva száguldott szánkójával. Örült, hogy senkit nem kell kerülgetnie, és vigyázni sem kell arra, hogy el ne üssön valakit. Hanem aztán hirtelen sötét lett. Észre sem vette, hogy mikor kezdődött, mintha egyszerre egy nagy fekete takaró borult volna az erdőre. Alig találta meg az ösvényt, ami hazafelé vezet. Az erdő különös, félelmetes hangokat hallatott. Esni kezdett a hó, és a fák között cikázó szél mint megannyi apró tűhegyet, úgy söpörte arcába a pelyheket. A fák recsegve hajladoztak súlyos hóterhük alatt, és Rókica egyre jobban bánta már, hogy nem hallgatott a többiekre.

Elgémberedett ujjait nem melegítette az elázott kesztyű, lábujjai jéggé dermedtek csizmájában. A fogai olyan hangosan vacogtak, hogy alig hallotta meg róka papa hangját. Szerencsére apukája megtalálta őt, s egy meleg plédbe tekerve gyorsan hazavitte.

Otthon aztán alapos fejmosást kapott. Napokig nyomta az ágyat lázasan, köhögve, betegen. Hiába is vágyakozott a többiek közé játszani a domboldalra, még napokig ki sem tehette a lábát, s ráadásul Bagoly doktor keserű cseppjeit is naponta háromszor le kellett nyelnie. Amikor meggyógyult, komoly fogadalmat tett:

Soha többet nem leszek Makrancka!

RÖZSESZEDÉS

Nyúlanyónak bizony sok kis apró nyuszigyerekről kell gondoskodnia mindennap. Mosni, főzni, takarítani nem is olyan egyszerű feladat, amikor az idő is olyan hidegre fordul, mint ezen a héten.
Szegény nyúlmama bizony nagyon fáradt volt. Ezen a reggelen is mindent ugyanúgy tett, mint máskor. Az ébredő csemetéket finom friss reggeli várta a konyhában, már a gőzölgő teát is az asztalra készítette, és kiment a kamrába, hogy megnézze, mit is főzzön ebédre, és hozzon rőzsét a tűzre. A kicsik jóízűen falatoztak, és vidáman csacsogtak.

-Jaj, jaj, most mi lesz? - csapta össze a kezeit ijedten nyúlanyó. - Hogy fogok ebédet főzni, amikor csak egy maréknyi rőzse maradt. A kicsiket nem hagyhatom magunkra, hogy újabb adagot gyűjtsek, nyúlapó pedig csak estére ér haza, átfázva, éhesen. Mit mondok neki, miért nincs meleg étel?- sopánkodott egyre.

A gyerekek először megszeppentek, de azután Tapsi, a legidősebb nyúlfiú odaszaladt édesanyjához, és azt mondta:
-Nincs semmi baj, mama. Majd én elmegyek rőzsét szedni.
-De hiszen még olyan kicsi vagy! - simította meg a buksiját nyúlmama.-Nagyon hideg van ám az erdőn!
-Van jó meleg sapkám, sálam, meg kesztyűm is - ellenkezett Tapsi.
-Nehéz ám a rőzse, hogy bírnád hazacipelni? - aggodalmaskodott tovább nyúlmama.
-Csakhogy eszemben sincs cipelni! - kacsintott ravaszul Tapsi.-Hanem azon a remek szánkón fogom hazahozni, amit a papával készítettünk a tél elején.
-Nahát, Tapsikám, nem is gondoltam, hogy ilyen okos nagy fiam van! - mondta nyúlmama.

A kicsik sürögve-forogva segítettek nyúlmamának és Tapsinak a készülődésben. Picur a csizmáját hozta, Pöttöm a sapkát, sálat kereste elő, Manoka pedig a kesztyűkkel sietett bátyjához. A biztonság kedvéért nyúlanyó még forró teát is odakészített egy termoszban, hogy a nagy munkában legyen mit innia Tapsinak. A kicsik a konyhaablakból még sokáig integettek távolodó testvérüknek.

A délelőtt hamar eltelt, s egyszer csak Picur az ablakon kinézve nagyot rikkantott:
-Oda nézzetek! Mekkora rőzsehalom!
Mindannyian az ajtóhoz futottak. Valóban Tapsi közeledett vidáman húzva a szánkót, rajta hatalmas kupac rőzsével. Mire mindet behordták a kamrába, addigra már fel is forrt a tűzhelyen nyúlmama finom sóskalevese.

Az este hazatérő nyúlpapa boldogan veregette meg Tapsi vállát:
-Büszke vagyok rád, mostantól igazi felnőtt nyuszi vagy!

A MAGÁNYOS HÓEMBER

Eltelt december, s vele együtt a karácsonyi ünnepek mozgalmas időszaka is elcsendesedett. Az erdő fehér pihepaplanba takaródzott, és egész nap alig mozdult valami. A tisztásról azonban egyre-másra sóhajtozás hangjait vitte szét a téli szél.
-Olyan remek az idő, csak ne lennék mindig egyedül! - panaszkodott a hóember.
-Csirip! Hogy vagy? - röppent egy kis veréb a hóember tökfödőjéül szolgáló fazékra.
-Irgum és búrgurum! Mit gondolsz, hogy csak úgy a kalapomra állsz? Hogy fogok kinézni, ha félrebillented? - támadt rá morcosan a hóember.

Szegény apró madárka még mentegetőzni is elfelejtett, úgy megijedt. Gyorsan felröppent a legmagasabb fenyő csúcsára, s onnan pislogott vissza.
-Hiába, ez a hóemberek sorsa - kezdte megint a hóember -, magányosan éljük az életünket.

-Szervusz, hóember! - köszöntötte ekkor rókamama. - Mondd, kölcsön vehetném pár percre a seprűdet? Szeretném elsöpörni a vackom elől a havat, hogy a fiaim kijöhessenek játszani.
-Hogy gondolsz ilyet? - fortyant mérgesen a hóember. - Hogy néz ki egy hóember a seprűje nélkül? Mindenki kinevetne, a világ csúfja lennék!

Szegény rókamama nagyon megszeppent a rádörrenő hangtól, hátracsapott füllel oldalgott minél messzebb a hóembertől.
-Ó, hogy szeretném, ha nekem is lennének barátaim, akikkel lehetne beszélgetni! - hangzott a hóember újabb sóhaja. De a hangját elnyomta néhány nyuszigyerek kacagása, akik futva közeledtek a tisztás felé, gyorsan hógolyókat készítettek, és vidám csatába fogtak.

-Azonnal hagyjátok abba! Még a végén kiveritek az orromat a helyéből! Micsoda csúfság lenne, ha a gyönyörű piros orrom nélkül kellene mutatkoznom! - ripakodott hangosan a kis nyuszikra a hóember.

-De ezt már nem hallgathatom tovább! - reccsent az öreg fenyő hangja. - Egyfolytában azon sopánkodsz, hogy magányos vagy, közben meg mindenkit elüldözöl magadtól! Nem tudtad, hogy aki barátokat szeretne, annak magának is barátságosnak, kedvesnek kell lennie? Még hogy a kis veréb elferdítené a kalapod? Ugyan már, hiszen olyan aprócska, hogy meg sem tudná mozdítani. Bezzeg ha a rókagyerekek kijöhetnének, ha nem lettél volna olyan irigy, és kölcsönadod a seprűdet, bizonyára szívesen játszanának veled. A kis nyuszik meg nagyon vigyáztak volna az orrodra, ha szépen megkéred őket, és lehet, hogy még szívesen beszélgetnének is veled - sorolta egy szuszra a bölcs fenyő.

A hóember csak hallgatott, és nagyon elszégyellte magát. Oda fordult az egyik kis nyuszihoz, és megkérdezte:
-Elvinnéd a seprűmet rókamamának, hogy elseperhesse a vacka elől a havat?
A kis nyuszi szívesen segített. Hamarosan ott játszottak valamennyien együtt a tisztáson a hóemberrel. Mielőtt hazaindultak, készítettek maguk helyett egy kis rókát és egy kis nyuszit hóból, hogy a hóember többet ne legyen magányos.

-Köszönöm szépen! - hálálkodott a hóember. - Kedves barátaim, nagyon örülnék, ha holnap is eljönnétek hozzám!













KARÁCSONY



Jézus születéseKÉP
Gerard van Honthorst: A pásztorok imádása

A feldíszített karácsonyfa 
a karácsony ünnepének egyik szimbóluma.

A karácsony egy keresztény ünnep, amelyen Jézus Krisztus születésére emlékeznek. Minden év december 25-én tartják világszerte, habár nem ezt a dátumot tartják számon Jézus születésének. Feltehetőleg vagy azért esett erre a választás, mert egyes keresztény szerzők szerint Jézus szenvedése azaz a húsvét illetve fogantatása az év azonos napján, március 25-én történt, vagy azért, mert ekkor kezdődött el a téli napforduló a Föld északi féltekéjén. Ez a keresztény ünnep az első nikaiai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe.

Annak ellenére, hogy a karácsony egy tradicionális keresztény ünnep, sok nem-keresztény ember ünnepli világszerte a szeretet ünnepeként. A modern és népszerű ünneppel együtt jár az ajándékozás, a karácsonyi zene, a különböző mintázatú üdvözlőlapok küldése, templomi ünneplések, karácsonyi ebéd és ünnepi hangulatú tárgyakkal való díszítés, mint például karácsonyfa állítás, karácsonyi égők, girlandok, fagyöngyök és krisztustövisek elhelyezése, díszítése.

Köztéri karácsonyfa Makón

A karácsony szó a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből kerülhetett a magyarba és valószínűleg bolgár közvetítéssel. Egyes bolgár nyelvjárásokban a kracsun szó a téli és a nyári napfordulót, illetve az azok körüli ünnepnapokat jelenti. Macedón nyelvjárásokban a kracsun kifejezetten karácsonyt jelent. A kracsun szó az (át)lép jelentésű korcs- igei tőre vezethető vissza, a szó jelentése pedig a lépő, átlépő értelemtől a fordulónap, napforduló felé fejlődve jutott el mai tartalmáig.

Egy másik elmélet szerint, mely a hangváltozások (szláv palatalizációk, nyílthangúsodás) törvényei alapján kutatta a szó etimológiáját, az óegyházi szláv az albán nyelv karcun szavát vette át, melynek eredeti jelentése rönk, tuskó, utalva a téli napfordulókor tartott máglyarakás pogány népszokására.
Megemlítendő az az alternatíva is az 1267-es Kassai kódex alapján, mely szerint a magyar kerecsen/kerecseny szóból származik e szavunk, visszautalandó a karácsonnyal egy időben tartott, régi magyar szokás szerinti sólyomröptetésre.

A magas/mély hangrend változása, vagyis a hangrendi átcsapás egyáltalán nem ismeretlen a magyar nyelvben: pl. szaracén ~ szerecsen; Tarján (törzsnév) ~ Terény (helynév, Nógrád). Érdekességképpen megjegyzendő, hogy a környező népek közül ugyanezzel a jelentéssel a karácsony szavunk csak az egyébként szintén nem szláv románban tükröződik - Crăciun -, mely szót ők viszont a latinból eredeztetik (~creatio).
Hagyományos magyar elnevezés a kiskarácsony és a nagykarácsony, amely a valóságban két külön ünnepet takar: nagykarácsony december 25-e, karácsony első napja, kiskarácsony pedig január 1-je, újév napja.

TÖRTÉNETE

A karácsonyi ünnep szellemiségéhez, és jellegéhez hasonló ünnepek már korábban is léteztek, például a pogányok téli napfordulós ünnepe, a szaturnália ünnepségek. Az ókori Rómában december 17-25 között tartották a földművelés istenének, Szaturnusznak ezt a nagy ünnepét. Ekkor nagy táncos vigadalmakat tartottak birodalomszerte. A fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett. A régi pogány ünnep vigasságokkal volt tele, mivel a téli napforduló a régi földművesek körében az újjászületést, a reményt táplálta. A földművesek számára fontos volt a meleg eljövetele, mivel a létük múlott rajta. A meleg időszak a bőség időszaka volt, míg a hideg időszak a sötétség és a nélkülözés időszaka, ilyenkor az isteneket igyekeztek jókedvre deríteni. A szolgák megajándékozása is elterjedt volt. A házakat örökzöld borostyánokkal díszítették.

Miután a kereszténység államvallás lett, hamarosan hivatalos keresztény ünneppé nyilvánították Jézus születését. Ezt az eseményt a 4. századtól kezdték ünnepelni, január 6-án Epiphaneia néven. A keresztény vallási ünnep Jézus születésének történetére épül. A keresztény hit szerint Jézus a próféták által megjövendölt Messiás, aki megváltja az emberiséget a bűntől. A Biblia leírása szerint Jézus szegényes körülmények között született, egy istállóban, mert senki nem fogadta be a házába a várandós Máriát, Jézus édesanyját a születés estéjén. A történet szerint napkeleti bölcsek („háromkirályok”) indultak útnak ajándékokkal köszönteni a születendő Messiást, és egy fényes csillag vezette el őket Jézushoz.

A 4. század végétől a keresztény egyházak mindinkább december 25-én kezdték ünnepelni Jézus születését, január 6-án pedig a Jordán folyóban való megkeresztelését (vízkereszt ünnepe). Ennek oka valószínűleg az volt, hogy a december 25-én végződő római szaturnália ünnep helyére állítsák a keresztény karácsonyt. Jézus születésének történetével együtt új vallási tartalommal töltötték meg a pogány ünnepet.

A 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a karácsony ünnepét is. Az addigi templomi liturgia kezdett beköltözni a házakba. Az emberek a Biblia otthoni forgatása révén a vallásos ünnepeket és szertartásokat elkezdték otthon is ünnepelni. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás az evangélikusoknál Németországban. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században előbb Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett meghonosodni az egész nyugati keresztény világban. A karácsonyfákat kezdetben édességekkel és gyümölcsökkel díszítették fel, később kezdett kibontakozni az üvegdíszek megjelenése. A karácsony megünneplése egyre inkább kezdett szokássá válni a nem vallásos családok körében is, a szeretet, a béke ünnepeként, a vallásos keresztényi rítusok egy részét átvéve. Napjainkban, az európai zsidó-keresztény kultúrkörben a karácsony népszerű és sokakat érintő ünneppé vált, amely mindenki számára más-más jelentést hordoz.
Magyarországon a szocializmus idején a vallásos hátterű fenyőünneppel helyettesítették.

JÉZUS SZÜLETÉSÉNEK IDŐPONTJA

Hugo van der Goes: 
A pásztorok imádása Betlehemben

A kutatók többsége egyetért abban, hogy december 25-e nem Jézus születésének időpontja. A korai keresztények nem ünnepelték Jézus születését, és nem is próbálták meghatározni az időpontját; az ünneplés legkorábbi ismert példája Egyiptom, ahol Jézus születését tavaszra tették. Számtalan más időpont is használatos volt.
A 4. századtól előbb január 6., majd december 25. vált elterjedtté, mint Jézus születésének hivatalosan elfogadott időpontja.
Az örmény egyház hívei ma is január 6-át ünneplik, míg a többi egyház elfogadta a december 25-ei dátumot.
A december 25-ei időpont eredetéről számos teória van; egyikük sem általánosan elfogadott.
A téli napforduló környéke a legtöbb vallásban és kultúrában fontos időpont volt. Kezdetben a Nap vagy a természet újjászületésének ünnepe volt; később erre az időpontra esett Ozirisz, Jupiter, Plutusz és Nimród ünnepe, a germán Yule és a római Szaturnália. A keresztény ünnep magába olvasztotta a korábbi pogány ünnepeket (erre még ma is számos népszokás emlékeztet); egyes elképzelések szerint az időpontot is átvette.

Különösen fontos ilyen szempontból a mithraizmus, ami sokáig a kereszténység fő vetélytársa volt. Mithrászt a Nappal hozták kapcsolatba, és születését december 25-én ünnepelték; egyes feltételezések szerint Jézus figuráját jelentős részben róla mintázták.
Más feltételezések szerint a korai keresztények Jézus születését Nagypéntek időpontjából próbálták kiszámítani, arra alapozva, hogy az ótestamentumi próféták halála a zsidó vallás szerint rendszerint az év ugyanazon napjára esett, mint születésük vagy fogantatásuk. Jézus halálának időpontja nem szerepel az evangéliumokban; amikor megpróbálták kiszámítani, március 25-ére vagy április 6-ára jutottak. Ezt az időpontot Jézus fogantatásával azonosították, és kilenc hónapot hozzáadva december 25-ét, illetve január 6-át kaptak.

A hagyomány szerint Jézus a Hanuka idején született, ami a héber naptár szerint kiszlév 25-étől tévét 2-áig vagy 3-áig tart. Kiszlévet általában decemberrel azonosították. Azonban ha elfogadjuk Jézus születésére a legvalószínűbbnek tartott i. e. 5 dátumot, akkor kiszlév 25. november 25-ére esik.
Egyes keresztények úgy hitték, hogy Gábriel arkangyal megjelenése Zakariás előtt, amikor közölte vele, hogy Keresztelő Szent János apja lesz, Jóm kippur idejére esett. Ez azon (az evangéliumban nem szereplő) hiten alapult, hogy Zakariás főpap volt, és az angyal akkor jelent meg neki, amikor a Szentek Szentjébe ment (a jeruzsálemi Szentély ezen termébe csak a főpap és csak évente egyszer, Jom Kippur alkalmával léphetett be). Eszerint János fogantatása valamikor szeptember végén, és a születése június végén történhetett (a hagyomány a dátumot június 24-ére teszi).

Az evangéliumok szerint az angyal három hónappal János fogantatása előtt jelent meg Szűz Máriának (a hagyomány szerint március 25-én). Innen kilenc hónapot számolva december 25. adódik.
Dave Reneke és ausztrál csillagász kollégái egy számítógépes programmal arra jutottak, hogy olyan objektum, ami megfelelne a Bibliában említett csillagnak, ami a napkeleti bölcseket elvezette Jézushoz, valójában nem karácsonykor, hanem nyáron volt megfigyelhető Betlehem éjszakai égboltján: a Vénusz és a Jupiter került látszólag olyan közel egymáshoz, hogy a fényük összeolvadt, és egy látványos, nagyméretű csillagnak tűnhetett a Földről. Jézus születésének időpontját ennek nyomán június 17-ére teszik.

SZOKÁSOK

Magyar karácsony 
Betlehem a dunamocsi falumúzeum udvarán

A rákoscsabai főplébániatemplom oltára
karácsonyi díszben

Magyarországon a katolikus keresztények számára Jézus születésnapjának fénypontja a karácsonyi misén való részvétel (24-én éjfélkor vagy 25-én napközben). December 24-én hagyományosan a családok böjtölnek (karácsony böjtje), és csak este fogyasztják el a böjti vacsorát. Ez eredetileg alma, dió, méz és fokhagyma, majd vajas bableves hús nélkül (böjtös bableves), végül mákos guba volt, de újabban kialakult hogy hal, illetve töltött káposzta kerül ilyenkor az asztalra.
A néphagyomány szerint a karácsonyi asztal fontos szerepet játszott az ünnepkor. Az asztal díszítésének és az étkezésnek szigorú rendje volt. A feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak.

Régebben a karácsonyi abroszt tavasszal vetőabrosznak használták és abból vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen. A megterített asztalra gabonamagvakat helyeztek és abból adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve.
A szigorú rituálékhoz tartozott, hogy a gazdaasszony nem állhatott fel vacsora közben az asztaltól, hogy jól tojó tyúkjai legyenek.

December 25-én következik a karácsonyi ebéd vagy karácsonyi vacsora. A család, esetleg a nagyobb rokonság ilyenkor összegyűlik, hogy együtt fogyassza el a karácsonyi ételeket. A magyaroknál a bennsőséges családi együttlét általában 24-e estéje (szenteste), míg a nyugat-európai országokban többnyire 25-e.

A nem vallásos, de keresztény kultúrkörbe tartozók számára a karácsony általában a szeretetet, a családi együttlétet jelképezi. Karácsonykor elterjedt szokássá vált megajándékozni szeretteinket. Az üzletek és áruházak a szentestét megelőző hetekben igyekeznek kihasználni az ajándékozás szokását és reklámdömpinggel próbálják bevételüket többszörözni – ezzel sokszor pusztán fogyasztási lázzá torzítva az ünnep hagyományos és valódi lényegét.

Régebben a betlehemezés a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott, amely egy több szereplős dramatizált játék volt és az egész országban ismertek, nagyon sok helyen ma is gyakorolják. A falusi betlehemezés legfontosabb eleme a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka volt. A dramatizált játék fő eleme a Kisjézust imádó három pásztorról szóló bibliai történetre, köztük a nagyothalló öreg pásztor tréfás párbeszédére épült. A betlehemezés fő kelléke egy templom alakú betlehem volt, amelyben a Szent Család volt látható. A pásztorjáték szereplői voltak a kistemplomot vivő két angyal, a három pásztor, illetve a szatmári országrészben őket kiegészítette a huszár és a betyár alakja.

ANGOL KARÁCSONY

Angliában a karácsonyi készülődés már októberben megkezdődik. A bejárati ajtókat és az ablakokat fenyőággal, gyertyával, dióval, mogyoróval dekorálják, és feldíszített fenyőfát állítanak a szobába. November elején karácsonyi pompába öltöznek az utcák, és december elején feltűnnek a Télapók (Father Christmas). Ennek ellenére nem ünnepelik a Mikulást. A protestáns, angolszász karácsony nem ismeri a szenteste fogalmát. A karácsony ünnepe arrafelé Christmas Day-jel, december 25-ével kezdődik. Az angolok december 25-én mennek templomba, utána bontják ki az ajándékokat, melynek sok családban már Christmas Day előtt gyűlnek a karácsonyfa alatt, de csak 25-én szabad felbontani.

A jókedv fokozására szaloncukor formájú úgynevezett pukkanó bonbont akasztanak a fára, melyben kedves kis ajándékok rejtőznek. Az ajándékbontás után következik az ünnepi ebéd. Az ebéd elképzelhetetlen gesztenyével töltött pulyka, zöldségköret, krumplipüré nélkül. Az ebéd fénypontja az ízletes, fűszeres karácsonyi puding. Alapja aszalt szilva, mazsola, füge, citrom- és narancslé, Brandy, sokféle szárított gyümölcs fűszerek és egyéb finomságok. A házilag készített karácsonyi édességbe szerencse pénzt – sokszögletű hosszúpennyst – rejtenek. Akinek a tányérjára a pénzes szelet jut, a közhit szerint szerencsés esztendőre számíthat.

December 26. az úgynevezett Boxing day, a szó jelentése „dobozoló nap”. Az elnevezés eredetének számos változata van. Egyesek szerint a szolgák által a földesúrnak karácsonyt követően vitt fadobozra utal, mások szerint a templomi persely doboz alakjára, melynek tartalmát karácsony másnapján hagyományosan szétosztottak a szegények között. Olyan elmélet is van, hogy az a karácsonyi ünnepeket követően a munkába való visszautazás előtti csomagolásra utal. Ezt mindig hétfőn szokták tartani, ha december 26. nem hétfőre esik, akkor eltolják.
Elmaradhatatlan eseménye még ennek a napnak a királynő hagyományos karácsonyi beszéde, melyet a televízió közvetít, s mely az angolok szerint meglehetősen unalmas, mégis mindenki megnézi.

Forras: http://hu.wikipedia.org/wiki/Karacsony


MIKULÁS EREDETE




A Mikulás "Merry Old Santa Claus"
1881 (egy amerikai ujság illusztrációja) 

Szent Miklós (mozaik, Villach-Beljak)

Gentile da Fabriano: 
Szent Miklós pénzeszacskót dob be a szegények ablakán 

Szent Miklós egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Éhínség idején a teljes egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította.
Ez a legenda az alapja annak a szép keresztény hagyománynak, hogy december 6-án, Szent Miklós napján a felnőttek ajándékokkal kedveskedjenek a gyermekeknek, valamint egymásnak is.

A Mikulás krampusza 
(19. századi illusztráció, Németország)

Santa Claus 1914-ből (Japán)

Mikulás és a krampusz 
(illusztráció, Ausztria 1896)

Az ajándékosztó Mikulás eredetileg a katolikus vallású vidékeken Szent Miklósnak, a Lycia római provinciában fekvő Myra püspökének népies alakja. A modern magyar néphagyomány szerint december 5. éjjelén – december 6. hajnalán meglátogatja a gyermekeket, s ha az elmúlt évben jól viselkedtek, kisebb ajándékot ad nekik. A szintén használatos Télapó kifejezés a 20. század első harmadában keletkezhetett, már a két világháború között is használták a Mikulás szó szinonimájaként.

A Mikuláshoz köthető magyar néphagyomány a globalizáció hatására megváltozott: addig amíg a két világháború között a Mikulás alakja a mennyben élt, a gyerekeket az égből figyelte, segítői pedig manók, angyalok vagy krampuszok voltak, addig a mai fogyasztói társadalmakban egyre inkább elterjed az a nézet, hogy Mikulás, illetve országonként más-más alak, aki Mikulásunk megfelelője, a Lappföldön él, szánját rénszarvasok húzzák, a segítők pedig általában elmaradnak mellőle.

Egy szegény embernek három lánya volt, akiket megfelelő hozomány hiányában nem tudott férjhez adni. Így az a sors várt rájuk, hogy hajadonok maradnak és prostitúcióra kényszerülnek. Miklós myrai püspök elhatározta, hogy segít rajtuk, de szemérmességből vagy szerénységből ezt titokban tette.
Az éj leple alatt egy-egy arannyal telt erszényt tett a szegény ember ablakába. Egyes változatok szerint ezt három egymást követő éjjelen tette, mások szerint három egymást követő évben. Mindkét változat szerint az apa a harmadik alkalommal megleste az adakozót, hogy megköszönje neki az ajándékot, de Miklós azt mondta, hogy egyedül Istennek tartoznak köszönettel.

Szent Miklós fenti legendája és december 6-iki egyházi ünnepe kapcsán terjedt el a 19. században a városokban, hogy a Mikulás az ablakokba helyezett kitisztított cipőkbe szaloncukrot vagy kisebb édességekből és déligyümölcsökből álló piros csomagot tesz december 6-án. Személyesen is lehet találkozni a Mikulással. Ekkor a díszes piros ruhás, nagy fehér szakállú püspököt fekete krampuszok (valójában ördögök) kísérik, és a rossz gyerekeket ijesztgetik, virgáccsal fenyegetik vagy finoman meg is vesszőzik.

A német területeken Mikulás megfelelője a Nikolaus. Nem összetévesztendö a karácsonykor a Jézuska (Christkind) helyett ajándokot hozó Weihnachtsmannal.

A protestáns (evangélikus) gyerekek nem december 6.-án várják a Nikolaus-t, hanem saját "Pelzetmärtel" néven ismert ajándékozójukat Szent Márton napján, azaz november 11.-én.

Angolszász területeken (főleg az Amerikai Egyesült Államokban) Santa Claus néven karácsonyi ajándékhozó alakká vált Mikulás, és története szerint az Északi-sarkon lakik.
A gyerekek karácsony előtt levelet küldenek neki kívánságaikkal. A Mikulás a Télapó, rénszarvas-vontatta szánjával december 25-én egy éjszaka alatt körbejárja a Földet, és a kandallóra tett zoknikba, harisnyákba apró ajándékokat helyezve lepi meg a gyerekeket, akik tejjel és süteménnyel várják.

Skandináviában a sarkkörön túli vidékekhez, hagyományosan Lappföldhöz kötik alakját. A finn Mikulást Joulupukkinak hívják.

A 20. században a Szovjetunióban Gyed Moroz, azaz Fagy Apó szorította háttérbe Szent Miklóst, Moszkva és Oroszország védőszentjét. Gyed Moroz újév napján hozott ajándékokat.

A Miklós-nap Magyarországon 

A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék (alakoskodás) volt Miklós-napon, december 6-án, amely nyugatról érkezett Magyarországra. Nem ismert, hogy a népszokás mikor került pontosan Magyarországra, a 18. század végén megjelent tiltás árulkodik először jelenlétéről. A tiltás oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém, aki egyszerre jutalmazott és büntetett.

Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban:
jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztgetett. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgető alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.

Az ajándékosztogató, mosolygós, piros ruhás Mikulás a városokban jelent meg először a 19. század végén, valószínűleg függetlenül a Miklós-napi szokástól. A kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó, éjjel közlekedő Mikulást egyre inkább összekötötték Szent Miklós személyével: amíg a 19. század végén megjelent szótárak a szent püspöki munkáját emelték ki, addig 20. század első felében már jótékonysága került a középpontba, a mai lexikonok pedig szinte csak az utóbbiról emlékeznek meg.

A modern Mikulás

Nyugaton a Mikulás a együtt egyre inkább szekularizálódott, elszakadt Szent Miklóstól, a tömegkultúra része lett és elüzletiesedett. Ügyes marketingesek megszüntették a Mikulás évközi morális felelősséget hangsúlyozó, bírói szerepét, eltüntették mellőle a büntetést szimbolizáló krampuszokat. Az édesség- és játékipar mellett ma már egész sor termék használja alakját reklámfiguraként. Angolszász hatásra az európai kontinens városaiban is elszaporodtak karácsony előtt az utcai Mikulások.

Érdekes tévhit, hogy a Mikulás kövérkés, jókedvű, piros ruhás megjelenését a Coca-Cola találta volna ki 1931-ben. Egy korábbi magyar gyermekkönyv (1928) hasonló megjelenéssel ábrázolta a Mikulást, így ez a feltevés nem állja meg a helyét, bár a cég minden bizonnyal hozzásegítette az öregapót a világhírnévhez. A üdítőital-gyártó cég termékein ma már hol akrobatikusan ugrándozik, hol joviális kövér szakállas öregúrként üldögél, a reklámfilmekben pedig néha egész csapatokban vonulnak a Mikulások.

A Mikulással kapcsolatos elképzelések is megváltoztak a globalizáció hatására:
míg a két világháború között a Mikulás a mennyben élt, a gyerekeket az égből figyelte, segítői pedig manók, angyalok vagy krampuszok voltak, addig a jelenkor Mikulása a Lappföldön vagy az Északi-sarkon él, szánját rénszarvasok húzzák.

A Mikulás szó eredete

A Mikulás a Miklós név szlovák változata. A köztudatban december 6-a hagyományos elnevezésének számít a Télapóval szemben – tévesen. A szokás és a kifejezés csak 19. század legvégén érkezett Magyarországra, így csupán harminc-negyven évvel idősebb, mint a Télapó szó. (A kortársak különben a Mikulás elnevezést ellenezték szlovák eredete miatt.)

A Mikulás és megfelelői különféle nevei 

Amerikában és Kanadában:
Santa Claus
Angliában:
Father Christmas
Baszkföldön: 
Olentzero
Brazíliában, Peruban és Spanyolországban:
Papá Noel
Dániában:
Sinter Klaas
Finnországban: 
Joulu Pukki
Franciaországban:
Père Noël
Hollandiában: 
Kerstman, Sinterklaas, röviden:Sint
Horvátországban: 
Sveti Nikola, Božić Bata
Japánban:
Santa-szan
Kínában:
Sengtan Laozsen (pinjin:shèngdànlǎorén )
Lengyelországban:
Mikołaj
Magyarországon: 
Mikulás, Télapó
Marokkóban: 
Black Peter
Németországban: 
Nikolaus
Norvégiában:
Julenissen
Olaszországban: 
Befana vagy Babbo Natale
Oroszországban: 
Gyed Moroz
Romániában: 
Moş Nicolae
Szlovéniában: 
Sveti Miklavž, Božiček
Svédországban: 
Jultomten

A csokoládé-Mikulás 


Világi és vallási csomagolású 
csokoládé-Mikulás

A Mikulás alakját és az édességet összekapcsolja a csokoládé-Mikulás. Magyarországon 1934-ben kezdtek ilyen figurákat gyártani. A legtöbb mai kommersz csokimikulás valódi csokoládé helyett kakaós bevonómasszából készül, amelyben a kakaóvajat olcsóbb növényi zsiradékkal helyettesítik. 2006-ban 8000 tonna csokimikulás készült Magyarországon.

forrás: hu.wikipedia.org

AZ ARANYLÚD


-GRIMM legszebb meséi-


Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot ûztek belõle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.
Egyszer a legidõsebb testvér fát vágni ment az erdõre. Mielõtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdõbe, szembejött vele egy õsz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
- Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
- Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az õsz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középsõ fiú indult az erdõre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, õt is megszólította, tõle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középsõ fiú is azt mondta nagy bölcsen:
- Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.
A büntetés õt is utolérte: alig sújtott egyet-kettõt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap elõállt Tökfilkó.
- Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdõre fát vágni!
- Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!
De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
- Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!
Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdõbe, találkozott az õsz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:
- Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
- Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserû árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.
Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy elõszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserû árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
- Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.
Azzal az emberke eltûnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:
A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középsõ lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.
- Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettõ -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!
De az nem értette, miért ne mehetne oda.
- Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy õ is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tõle; hozzáragadt a keze neki is.
Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.
Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezõn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
- Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ elõtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már õ is utánuk.
Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
- Hej, tisztelendõ úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelõnk is van?
Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg õt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, õk meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.
Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.
Tökfilkónak eszébe jutott az õsz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdõbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
- Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az elõbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esõcsepp egy egész tûztengernek!
- No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.
Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra elõállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen elõbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
-A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdõbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
- Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtõl, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.
Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
- Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!
Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.
Tökfilkó harmadszor is elõállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, elõbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
- Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!
Tökfilkó sietett az erdõbe. Ott találta az õsz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
- Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.
Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.


CSURI KIRÁLYKISASSZONY

-Gyógyító mesék-


Ha a gyerek éjjel bepisil

Gerlinde Ortner

Évi éjjelente bepisil. Senkinek nem szól erről, mert restelli. Nem minden éjjel történik baj. Néha száraz reggel az ágya, néha csak kicsi folt látszik, de máskor úszik az egész ágy. Anyu már orvoshoz is vitte emiatt. A doktor bácsi azt mondta, Évinek kutya baja. Senki sem tudja megmagyarázni, miért pisil be éjszaka. Egy nap az óvó néni a következő mesét meséli:
Valamikor véges-régen pompás palotában élt a király, a királyné meg a gyönyörű szép, aranyhajú királykisasszony. A kis királylányt mindenki kényeztette, körülötte forgott az egész udvartartás. Hanem ennek egy csapásra vége szakadt, amikor megszületett a királyfi. A királykisasszonnyal már nemigen törődtek, mindenki az újszülött trónörökös felséges popsija körül sürgölődött, amikor tele lett a pelenkája.

Mi tagadás, a királykisasszony nem nagyon szerette az öcsikéjét. Igencsak féltékeny volt rá. Egyszer azt álmodta, ő is éppen olyan kisbaba, mint a királyfi. Álmában bölcsőben ringatták, cumisüvegből etették, kényeztették. És reggel arra ébredt, hogy csuromvizes az ágya.
Ez volt csak a szenzáció! A komorna elmesélte az udvarhölgynek, az udvarhölgy az apródnak, az apród a lakájnak, a lakáj a miniszternek, a miniszter a királynak, a király pedig a királynénak. Az egész udvartartás izgatottan berohant a királykisasszonyhoz. Nahát, ágyba pipil a királylány! A királykisasszony eleinte szégyenkezett, de aztán már megtetszett neki, hogy megint csak körülötte forog az egész királyi palota.

Így ment ez jó néhány éjszaka. A királyné azt sem tudta, hová legyen bánatában.
- Csak nem beteg a mi kis királylányunk? - kérdezte királyurát. És mivel a királykisasszony selyemágya továbbra is minden reggel úszott a pisiben, a királyi pár hivatta az udvari orvost. A doktor azonban semmiféle betegséget nem talált a királykisasszonynál.
A király meg a királyné bizony szégyenkezni kezdett a királykisasszony miatt. Megpróbáltak a lelkére beszélni, intették, dorgálták - mindhiába. Hamarosan megelégelték a hosszú szónoklatokat, elfogadták a dolgot, mint leküzdhetetlen bajt, és többet nemigen törték a fejüket miatta. Az udvartartás is hamarosan megszokta, hogy királykisasszonyuk éjjelente bepisil. Csak néha-néha jegyezte meg valaki:
- Ágybapipilő királylányt még nem látott a világ. Micsoda szégyen!


A királykisasszony eleinte örült, hogy mindenki csak vele törődik, de hamarosan elszomorodott. Mérgelődött a buta szokás miatt, igyekezett felhagyni vele, de nem sikerült. Egy napon megütötte a fülét, hogy egy pimasz kis istállófiú "Csuri királykisasszony" néven emlegeti. Ezt már ő is megsokallta.
Rajtam nevet az egész palota - gondolta. - Most már nem azt mondják, mint régen, hogy: "Nézzétek, ott a gyönyörű, aranyhajú királykisasszony!" És különben sem sikerül elérnem, hogy száraz maradjon az ágyam. Az lesz a legjobb, ha világgá megyek!
El is határozta, hogy megszökik a palotából. Bizony, ez nagy butaság volt. Azt gondolta magában nagy durcásan: - Királyapám, királyanyám most már úgyis csak azt a taknyos kis királyfi öcsémet szeretik, senkinek sem fogok hiányozni.

Ebben persze nagyot tévedett. Mert igaz, hogy a királynak meg a királynénak kevesebb ideje jutott a kislányukra, de azért éppen úgy szerették, mint régen. Felkerekedett hát a királykisasszony, és ment, ment, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Egyre mélyebben járt az erdőben, és a végén egészen eltévedt. Bánta már, hogy elszökött hazulról, de nem sikerült visszatalálnia a palotába.
Ó, bárcsak hallhatnám megint királyanyám kedves hangját, királyapám dörmögését! - gondolta a királykisasszony. Fáradtan leheveredett a mohára, és elaludt. Ha pedig kíváncsiak vagytok, hogyan alakult a királykisasszony sorsa, legyetek egy kicsit türelemmel. Van ugyanis ennek a mesének még egy szereplője, akivel eddig még nem találkoztatok.
Nem messze a palotától élt a kis Péter. Nagyon szerette a szüleit, és tudta, hogy apjának-anyjának is ő a legdrágább kincse. Csak azon szomorkodott, hogy a szülei olyan sokat dolgoznak, hogy alig van idejük vele foglalkozni.

Egy napon Péter megfázott, és hólyaghurutot kapott. Édesanyja nagyon szomorú volt. Különleges teát főzött a kisfiának, és melegítő palackot tett a gyerek hasára. Ez nagyon jólesett Péternek.
A megfázás ugyan hamar elmúlt, de azóta Péter minden éjjel bepisilt. Talán a sok tea az oka, gondolta édesanyja, és ezentúl esténként nem adott inni a kisfiának. De ez sem segített.
- A hólyaghurut elmúlt - állapította meg a doktor bácsi -, Péter egészséges.
Édesanya hamarosan elvesztette a türelmét.
- Épp elég dolgom van enélkül is - zsémbelt -, és most miattad naponta moshatom az ágyneműt!
Amikor édesanya egy reggel megint mérgesen ment el otthonról, a csuromvizes ágy miatt, Péter is mérgelődni kezdett.

- Nem tehetek róla! Nem szándékosan pisilek be! Én is szomorú vagyok miatta! Ha édesanya haragszik, amiért olyan sok dolgot adok neki, legjobb lesz, ha egyszerűen elmegyek hazulról.
Szavait tett követte: Péter nyakába vette a világot.
Hamarosan az erdőbe ért. Ugyanabba az erdőbe, amelyikben a kis királylány eltévedt. Péter mérge már elpárolgott.
Jaj, de sajnálom - mondta magában -, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedtem! Vajon mit csinál most az édesanyám? Hiszen olyan nagyon szeret engem!
Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is nézett a lába elé. Hopplá - kis híja, hogy orra nem bukott!
- Hát ez meg micsoda? - bámult Péter. - Csak nem valamilyen erdei vad? Nem - ez egy kislány! És milyen maszatos. Vajon mit kereshet egy kislány egyedül az erdőben? Csak nem érte baj?
Nem merte felébreszteni a kislányt. De ebben a pillanatban egy kis bogár mászott a királylány orrára. A királylány tüsszentett és felébredt.

Nagyon örült, hogy találkozik valakivel, méghozzá egy kisfiúval, aki nagyjából egykorú lehet vele. Már nagyon egyedül érezte magát. Péter nagyon megtetszett a királykisasszonynak, a királykisasszony is Péternek.
- Hát te mit keresel ilyenkor az erdőben? - kiáltották egyszerre. Ezen persze nagyot kacagtak, és mindjárt jó barátok lettek. A királykisasszony legott elmesélte történetét Péternek. Amikor a fiú megtudta, hogy vérbeli királylánnyal találkozott, el sem akarta hinni.
Szépnek szép - gondolta -, de milyen maszatos! Igazi királykisasszonyok nem szoktak ilyen piszkosak lenni!
Hát még akkor hogyan csodálkozott Péter, amikor megtudta, miért ment világgá a királykisasszony!
- Mintha csak magamat hallanám! - kiáltott fel. - És én még azt hittem, én vagyok a világon az egyetlen gyerek, akinek ilyen buta betegsége van, ami igazából nem is betegség!
- Én is azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen - kacagott a királykisasszony. - Annyira szégyelltem magam, mivel ráadásul még királylány is vagyok!

- Én ugyan nem vagyok királyfi, de azért én is szégyelltem magam - mondta Péter. De aztán mind a ketten elszomorodtak. Nagyon vágyódtak az otthonuk után, de elegük volt már a szüntelen szégyenkezésből. - Bárcsak segítene rajtunk valaki! Talán akad valahol csodaszer, ami segít, hogy ne pisiljünk be éjszaka! - És lehajtott fejjel, kéz a kézben továbbvándoroltak.
Egyszer csak egy kis tisztásra értek. Csodálatos illat fogadta őket.
- Minek van ilyen pompás illata? Mintha ezer rózsa illatozna, száz orgonabokor, és sok-sok édes méz! Gyere, nézzük meg, honnan jön ez a fenséges illat! - mondta Péter. A királykisasszony ámulva követte. De akármennyire fenséges illat vette is őket körül, nem láttak mást, mint néhány szál egyszerű kis virágot. - Ennek volna ilyen pompás illata? Akkor ez egész biztosan különleges virág! - kiáltottak fel a gyerekek.
Lágy szellő fújdogált. A virágok bólogattak, és édes hangon dalolni kezdtek:
Azon, ki bánatos nagyon, segít egy kis virágszirom:
este, míg kerülget az álom, olvasd el, mi áll a virágon. Varázsige. S mi a varázslat? Hogy szárazon marad az ágyad. S ha arra veted fel szemed reggel, hogy száraz fekhelyed, egy illatos szirmot letépve indulhatsz az új nap elébe.
A szél elült, a virágok már nem bólogattak.
- Na de ilyet! - ámult Péter. - Te is hallottad, vagy csak álmodtam?
- Nem álmodtál - válaszolt a királykisasszony-, a virágok csakugyan énekeltek. És segítenek nekünk! Hinnünk kell ebben. Gyere, tépjünk le egy varázsvirágot.
- Hurrá! - kurjantotta el magát Péter. - Nem lesz többé vizes az ágy! Csak el ne felejtsük elmondani elalvás előtt a varázsigét. Hogy is van csak? Hiszen nem is tudjuk! Jaj nekünk!
- Ne búsulj! - vigasztalta Pétert a királykisasszony. A virág biztosan úgy gondolta, hogy majd megtudjuk a varázsigét. Várj csak, míg hazaérünk. De most siessünk, igyekezzünk hazatalálni. Alig várom, hogy kipróbálhassam ezt a csodálatos illatú varázsvirágot! Egészen biztos vagyok benne, hagy soha többet nem ébredek arra, hogy vizes az ágyam! Hogy fognak örülni a szüleim!

A gyerekek kisvártatva az erdő szélére értek. Az út mentén jelzőtábla állt. A jobb felé mutató karján ez állt: "A palotához" - a bal felé mutató karján: "A városba" . Elérkezett a búcsú pillanata.
- Péter, te olyan jó barát vagy. Találkozzunk gyakran, jó? Különben is kíváncsi vagyok, melyikünknél hatott gyorsabban a varázsige. Isten áldjon, nem akarom vesztegetni az időt. Úgy örülök, hogy hazamehetek! És a királykisasszony már futott is a jobb felé vezető úton. Péter még sokáig integetett neki, azután elindult a bal felé vezető úton.
Nagy volt az öröm Péterék otthonában csakúgy, mint a királyi palotában. Mind a két gyereket bántotta a lelkiismeret, amikor látták, mennyire aggódtak miattuk, milyen gondot okoztak szeretteiknek.
Amikor a gyerekek este lefeküdtek, a szobát eltöltötte a virág fenséges illata. És egyszeriben eszükbe jutott a varázsige:

Tegyél róla, csodavirág, hogy száraz maradjon az ágy!

Ezt mondogatta, ismételgette a királykisasszony is, Péter is, amíg csak el nem nyomta őket az álom. Másnap reggel boldogan tapasztalta a királykisasszony, hogy csakugyan száraz az ágya. Ezután minden este elmondta a varázsigét, és valahányszor száraz maradt az ágy, letépett egy szirmot, amely fenséges illattal töltötte be a szobát. Egyre gyakrabban maradt száraz az ágy, és a királykisasszony azt sem tudta, hová legyen örömében.
Hamarosan letépte a virágnak valamennyi szirmát, és az illat lassan elpárolgott. De már nem is volt szükség a varázsvirág segítségére. A királykisasszony többet nem pisilt be. De büszke is volt rá a király meg a királyasszony meg az egész udvartartás! És a kis istállófiú sem emlegette többé úgy, hogy "Csuri királykisasszony".

Hasonlóan alakult Péter sorsa is. Eleinte ő is elmondta esténként a varázsigét. Amikor reggel száraz volt az ágya, édesanyjával együtt letéptek egy illatos virágszirmot. Ha néha-néha mégis megesett, hogy éjjel az ágyba pisilt, ami természetesen eleinte még előfordult, édesanyja már nem szidta, mert tudta, hogy megindult a javulás. Nem is titkolta, mennyire örül, valahányszor Péternek sikerült száraz ágyban ébrednie. Három-négy hét alatt letépték a virág minden szirmát - de már Péternek sem volt szüksége többé varázsvirágra, varázsigére. És a királykisasszony meg Péter továbbra is jó barátok maradtak.

Évi meghallgatja ezt a mesét, és ő is szeretne ilyen varázsvirágot. Fog egy rajzlapot, és zöld szárat fest rá, zöld levelekkel. A szár fölé nagy sárga pettyel - ez lesz a virág közepe. A rajzlapot az ágy fölé akasztja. És valóban - a nedves folt a virág meg a varázsige segítségével egyre kisebb lesz, és egyre ritkábban ébred Évi arra, hogy vizes az ágya. Ahányszor száraz ágyban ébred, új szirmot fest a virágra. És a virág minden egyes szirommal egyre szebb lesz. Évi nagyon büszke magára. Meg is van rá az oka, mondja anyu, aki együtt örül kislányával, és a dicsérettel sem fukarkodik. Mire elkészül a virág, Évi már majdnem mindig száraz ágyban ébred. Csak néha, nagy ritkán kell a mesebeli varázsigéhez folyamodnia. És hamarosan arra sem lesz már szüksége.


VERONIKA ÖSSZEVISSZA-ORSZÁGBAN

-Gyógyító mesék-

Ha a gyerek rendetlen

Gerlinde Ortner

A dzseki gyűrötten hever a széken, a tornazsák a padlón, a cipők szanaszét szórva az előszobában, a játékok egy része az ágyban, a többi a nappali szobában, sőt, jut belőlük a konyhába is!
- Csinálj végre rendet! - szól mérgesen anya. - Rakd el a holmidat! Az ember mindenütt a te dolgaidba botlik, mert mindent széthagysz! Van énnekem éppen elég dolgom, nem fogok utánad rakodni. Tűrhetetlen ez a rendetlenség! Hányszor mondjam? Légy már egy kicsit tekintettel rám is!
Veronka nem érti, mit akar anya. Szerinte elrakodni butaság és teljesen fölösleges. - Minek mindent elrakni, amikor holnap megint szükségem lesz a holmimra? Különben is, rendet csinálni szörnyen unalmas! - gondolja kedvetlenül. - Semmi kedvem elrakodni. Van nekem fontosabb dolgom is. Én nem akarok rendes lenni!
És anya többnyire maga teszi a helyére Veronka játékait, amikor már nagyon megelégeli a szörnyű rendetlenséget.
Egy szép napon, amikor Veronka megint csak nem akar rendet csinálni, különös dolog történik.
Valaki vihog!
- Hi-hi-hi! Végre valakinek ugyanaz a véleménye, mint nekünk! Nagyszerűen illenél közénk! Gyere velünk Összevissza-országba, ahol mindig minden rendetlen! - szól egy kócos kis lompi.
A lompik a Föld legrendetlenebb lakói. Összevissza-országban élnek, a világ végén, ahová nem megy vonat, ahová nem visz hajó, sőt még a repülőgép sem találna oda.
Veronka menten felkapja a fejét.
- Igazán? Elvisztek Összevissza-országba? Igaz, hogy ott nem muszáj mindig rendet rakni? Hogy az ember szanaszét hagyhatja a holmiját?
- Hát persze! - vágja rá büszkén Lompi. - Gyere csak, majd meglátod a tulajdon szemeddel, ha nekünk nem hiszel!
Veronka nem sokat tétovázik, hiszen nagyon kíváncsi arra az Összevissza-országra! A lompik szélsebesen elrepítik birodalmukba.
Összevissza-országban nem nő a réten virág, nincsenek játszóterek, de még forgalmi lámpák sem. A réten üres konzervdobozok hevernek, a játszóterek helyén maszatos földhányás, törött játékszerek. Forgalmi lámpára pedig úgysincs szükség, hiszen az autók összevissza cikáznak, ahogy a vezetők kedve tartja.
- Hoppá! - kiált fel Lompi. - Vigyázz! Nézd, hogy hová lépsz!
Veronka észreveszi, hogy a járdán csupa szemét hever. Ha valakinek nincs már szüksége valamire, fogja, és egyszerűen kidobja az utcára.
- Megérkeztünk - áll meg Lompi. - Itt lakom.
Veronka belép, de a következő pillanatban már orra bukik.
- Juj! Mi ez? - A borsófőzelékkel teli fazék a lépcsőn állt, abba botlott bele. A borsó szétgurul, legtöbb a Lompi lába elé. Ő meg rálép, és széttapossa a borsót.
- Annyi baj legyen! - mondja. - Legfeljebb borsópürét vacsorázunk! Segíts, légy szíves, hozz tányérokat a konyhából.
Veronka kinyitja a konyhaszekrényt. De tányérok helyett egy barna cipőt talál benne, egy alsónadrágot, egy üres fogkrémes tubust meg egy fejevesztett játék macit.
Pfuj! Milyen rémes rendetlenség! - gondolta Veronka. Mivel azonban ő se szeret rendet rakni, nem szól, hanem tovább keresi a tányérokat. Végre! A fürdőkádban, szétszórt játékkártyák, szakadt füzetek és néhány játékautó társaságában hever két elmosatlan tányér.
- Ilyenből nem vagyok hajlandó enni! Undorító ez a rendetlenség! - És Veronka gyorsan kiszed mindent a fürdőkádból, elmossa a két tányért, és ... igen, igen, de hova tegye? Az asztalon egy csomó színes ceruza, rajzlap, rágógumipapír hever, egy kirakós játék szétszórt darabjaira félbe maradt nyalóka ragad.
Veronka nem sokat töpreng: gyorsan rendet rak az asztalon is.
- Hé! Hát te meg mit művelsz? Nem tudod, hogy Összevissza-országban tilos rendet tartani? Azt hittem, tetszik majd neked itt minálunk, hiszen te se szereted elrakni a holmidat - csóválja Lompi a fejét.
- Nem is! - mondja zavartan Veronka. - De ez a rendetlenség már nekem is sok. A szüleim mindig olyan szép rendet csinálnak. Csak én nem szeretem helyretenni a holmimat. A szüleim szoktak elrakodni utánam. Én egy kicsit kényelmes vagyok hozzá. De itt akkora a rendetlenség, hogy semmit sem lehet megtalálni! És minden olyan piszkos!
- Szamárság! - mérgelődik Lompi. - Rendet rakni ostobaság. Kár azzal fecsérelni az időnket. Most együnk gyorsan, aztán kezdhetünk végre játszani.
Veronka feledi újdonsült rendszeretetét.
- Jó! Ne pocsékoljuk az időt takarításra. Mit játsszunk?
- Van egy csomó babaházam, azokból várost építhetünk, utcákkal, azokon meg majd az autóim közlekednek - ajánlja Lompi. - Jó lesz? De hová lettek a babaházak? Gyere, Veronka, segíts megkeresni.
Benéznek a szekrénybe, bekukkantanak minden egyes fiókba, bemásznak az ágy alá, még a kamrában is keresgélnek, de nem találnak mást, csak a kirakós játék néhány darabját, egypár legoalkatrészt, egy mesekönyv kitépett lapjait, meg különböző nagyságú játékautók egy-egy kerekét.
- Idenézz! - örvendezik Lompi. - Találtam az ágyban egy barna cipőt!
- A párja a konyhaszekrényben van - jegyzi meg komoran Veronka. - De hol lehetnek a babaházak? Hogy lehet ilyen rendetlenségben bármit is megtalálni?
Veronka elfárad a hosszú, sikertelen kutatásban, és már a játéktól is elment a kedve, inkább lefeküdne, de mindjárt ki is ugrik az ágyból.
- Au! Valami megszúrt!
Lompi utánanéz, mi lehet az - és előhúz egy villát.
Veronka most már végképp elmorcosodik.
- Semmi értelme, hogy nem kötelező rendet rakni, ha az embernek még sincs ideje a játékra, mert semmit sem talál meg. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az összevisszaság! Hol keresztülesik valamin az ember, hol megszúrja az ágyban egy villa. Hogyan csinálhatnék magamnak kedvet a rendrakáshoz, de úgy, hogy ne kelljen annyi időt elvesztegetnem?! - És miközben Veronka ezen töpreng, elnyomja az álom a piszkos, rendetlen ágyban.
Másnap reggel nagyszerű ötlete támad.
- Ébredj, Lompi! - kiáltja el magát. - Már tudom, hogyan játszhatunk is, és rendet is tarthatunk!
Lompi az asztalterítővel takarózott, mert nem talált ágyneműt. Párnának a pulóverét gyömöszölte a feje alá. Rosszul aludt, és rosszkedvűen ébred.
- Hagyj békén! Tudd meg, hogy Összevissza-országban nincs rend, nincs takarítás, se kicsi, se nagy. De hiszen tudod magad is.
- Ugyan, kelj már fel! - kérleli Veronka. - Rendcsinálást fogunk játszani!
Sokáig tart, mire Lompi megtalálja a lakás különböző helyiségeiben szétszórt ruhadarabjait, és végre felöltözik. Veronka már türelmetlen.
- Látod, mennyi időt fecsérelsz el? Ilyen rendetlenségben nem csoda, ha nem találod, amire szükséged van. A sok keresgélésben nem lesz időnk játszani! Mondhatom, nagyon nem tetszik nekem ez a ti Összevissza-országotok! Csúnya, barátságtalan, és rém unalmas!
Lompi persze megsértődik, de szíve mélyén igazat ad Veronkának. Ő ugyan már hozzászokott a rendetlenséghez, de belátja, hogy épp emiatt nem tud rendesen játszani, mert vagy a játékok mennek tönkre, vagy úgy elbújnak, hogy rájuk se lehet találni.
- Felőlem! - vonja meg a vállát. - Na mutasd, hogy megy az a takarítójáték!
Veronka örül, és mindjárt el is magyarázza.
- Figyelj: mindent összegyűjtünk, ami szanaszét hever a lakásban. Idehordjuk az egészet a sarokba. Akkor te lassan húszig számolsz. Azalatt én, amilyen gyorsan csak telik tőlem, minél több holmit a helyére rakok. Aztán rajtam a sor: én számolok húszig, és te pakolsz szélsebesen. Aki több holmit takarított el, az nyer.
Lompinak tetszik a játék.
- Hiszen ez olyan, mint a versenyfutás! Na jó, kezdhetjük. Először tehát összegyűjtünk mindent, ami szanaszét hever. Tehát: elkészülni-vigyázz-rajta!
Lompi és Veronka végigszáguld a lakáson, és villámgyorsan hegyet épít az imént még széjjelszórt holmiból. Közben még az elkeveredett babaházakat is megtalálták! Most következik a játék második része.
Lompi számolni kezd:
-Egy, kettő, három...
Veronka mindenáron nyerni akar, és igyekszik minél több holmit a helyére rakni.
A hegy már jócskán leapadt, mire Lompi elkiáltja, hogy: - Húsz!
Most csere következik: Veronka számol, Lompi pakol. Csakhogy neki sokkal lassabban megy, mint Veronkának. Veronka a győztes!



- Bravó! Nem is tudtam, hogy rendet rakni ilyen jó mulatság! De legközelebb én fogok nyerni. Milyen gyorsan ment a rendcsinálás - bőven van még időnk, hogy mást is játsszunk! - állapítja meg elégedetten Lompi.
- Játsszunk most a babaházakkal meg az autókkal, amit tegnap ajánlottál - mondja Veronka. - Most már mindent megtaláltunk. Kezdhetjük is!
Jó ideig elégedetten játszanak, utána pedig helyre rakják valamennyi játékot.
- Így nem veszhetnek el, és nem is fognak elromlani. Holnap meg, ha mást akarunk játszani, nem lesznek útban - mondja Veronka.
Azért egyet-mást még kint felejtenek. Nosza, gyorsan még egy forduló takarítójáték, és kész a rend.
- Soha még a mi Összevissza-országunkban ennyit nem tudtam játszani - ámul-bámul Lompi. - Úgy látszik, mégiscsak jobb rendet tartani. De furcsa! Sose gondoltam volna! - csóválja a fejét.
Veronkának haza kell térnie a szüleihez. Örül, hogy hátat fordíthat a csúnya, piszkos Összevissza-országnak. Amikor hazaér, örül, hogy szép mezőket lát, tele virággal, nem pedig üres konzervdobozokkal. A játszótereken is milyen szép a hinta, a csúszda, nem hevernek törött játékok szanaszét! A járdán sincs hulladék, nem botlik meg semmiben. És amikor a forgalmi lámpa zöldet mutat, Veronka nyugodtan átmehet a túlsó oldalra. Milyen egyszerű minden, ha rend van! Régebben ez fel sem tűnt nekem - gondolja elégedetten.
És otthon is milyen takaros minden! Furcsa! Veronka egyszeriben jól érzi magát a rendes lakásban. Elmeséli szüleinek, milyen csúf az az Összevissza-ország, és azt is elmondja, milyen jó játékot találtak ki Lompival.
- Ezt néha itthon is eljátszhatjuk! - mondja anya. Jó ötlet! Persze nem kell ám mindig mindent abban a szempillantásban elrakni. A rendet sem jó túlzásba vinni. De ha mindent örökké szanaszét hagynánk, hamarosan olyanok lennénk, mint a lompik. Magad tapasztaltad, milyen kellemetlen is lehet a rendetlenség. Nos, esténként néha játszhatunk mi is takarítójátékot. Jó lesz?
- De milyen jó! - kurjant Veronka. - Mit kapok, ha én nyerek?
- Ha valamennyien igyekszünk rendet tartani - mosolyog apa -, mindannyian nyerünk: sok időt! És anyának nem kell mindenki után rakodnia. Mit szólnál, ha felolvasnánk neked egy mesét? Megfelel nyereménynek?
- Nagyon is! - örvendezik Veronka. - Biztosan én fogok a legtöbbször győzni, mert ezentúl mindig rendet tartok majd a szobámban, és semmit sem hagyok szanaszét! Brr! Rosszul leszek, ha csak eszembe jut az az Összevissza-ország! Nem szeretnék Lompi lenni!

A KISGÖMBÖC

HETEDHÉT MAGYARORSZÁG MESÉI

Volt egyszer egy kisgömböc, s volt egy asszony meg az ura. A gömböcöt fel szokták tenni a padlásra a füstre, ezt is felkötötték, és mikor a disznóölésből minden kifogyott, azt mondja az asszony a lányának, hogy menjen fel, hozz le a padlásról. Mikor a lány le akarta oldozni, a kisgömböc rákiáltott:
-Mit akarsz velem?
-Megenni.
-Majd bekaplak én!
S bekapta.
Akkor az asszony felküldte a fiát, menjen, nézze meg, mit csinál az a lány ilyen sokáig, hogy még most sem hozza a kisgömböcöt. Azt mondja neki a kisgömböc:
-Tudom, értem jöttél!
Fogta, azt is bekapta.
Odalenn meg már nem győzik várni őket. Fölmegy az asszony, hogy mért nem hozzák már a kisgömböcöt. Mondja annak is:
-Tudom, mért jöttél, értem jöttél. Értem jöttél!
Azt is bekapja.
Vár a kisgömböc, látja, már senki nem jön utánuk, fogta magát, legurult, körülnézett.
-Na, nincs senki a házban? Hát akkor megyek tovább.
Ahogy megy, talál egy disznófalkát, bekapta kanászostul.
Ment tovább, arrébb meg egy marhacsordát talált. Azokat is bekapta. Továbbmegy, találkozik egy aratóbandával. Azokat is mind bekapta. Még mindig ment tovább, talált egy század huszárt. Bekapta azokat is, de a huszároknak éles szuronyuk volt, és mindenki kiszabadult, a kisgömböc meg oda lett.

A MEZTELEN KIRÁLY


HETEDHÉT MAGYARORSZÁG MESÉI

Volt egyszer egy király. Ennek az volt a szokása, hogy minden órában más-más ruhát szeretett volna fölvenni. Mindenféle ruhája volt már, minden órára jutott volna kettő is. Arra ment egyszer két szabólegény. Bekopogtatnak a királyhoz, aztán elmondják, hogy ők tudnak olyan ruhát készíteni, amilyen a királynak még nincs. Ha a király őfelsége megengedné, ők azt megszőnék, meg is varrnák.
Csukják be őket egy szobába, aztán hagyják dolgozni. E az a szövet olyan lesz, hogy csak az láthatja, aki életében még senkit nem csalt meg. A király megengedte. Maga is örült, hogy olyan ruhája lesz, amilyen még nem volt. A két szabólegény pedig a szövőfán külön szobában dolgozott.
Néhány nap múlva a király azt mondja az öreg miniszterének:
-Te még soha nem csaltál meg senkit. Eredj be a szabjólegényekhez, nézd meg, milyen szövetet készítenek.
Az öreg miniszter bement. Végignézte a szövőfát. Nem látott rajta semmit, de nem merte mondani. Kérdezik a szabólegények:
-No, tetszik-é?
-Szép, szép!-mondta, de hát csak nem látott semmit.
Odavitték a másik szövőfázoz, ott is kérdik:-Hát ez tetszik-é?
Arra is rámondta, hogy szép, pedig azon sem látott semmit. Visszament a királyhoz, aztán előadta neki, hogy minden szövet meglehetősen szép
A szabólegények már jelentették is, hogy kész a ruha, lehet próbálni. A király elmegy a próbára, a két szabólegény rendesen levetkőzteti, aztán ráhúzzák a semmit. A király ott állt előttük anyaszült meztelen.
Forgatták hol előre, hol hátra, aztán megkérdezték tőle is:
-Hát nem pompás?
A király is rájuk hagyott mindent, mert ő sem merte mondani, hogy nem lát semmit. Mondja neki a két szabólegény, hogy ez még semmi, a ruhához köpenyt is csináltak. Odaviszik, rá is adják, de a köpeny is a semmi volt.
A király nagyon szerette volna, hogy a legújabb ruhájában mindenki lássa, parádét rendelt el. Magára adatta az új ruhát meg a köpenyt, s ő maga ment a parádén legelöl. Fegyveresek kísérték, kétoldalt is azok fogták a köpenyt, hogy ne érjen a földre. Kitódult a nép a kapukba, aztán mikor a királyt meglátták, elkezdtek kiabálni meg a tenyerüket csapkodni, hogy:
-Jézus! Meztelen a király, s ennyi nép közt!/ A király tekingetett, nézte magát hol jobbról, hol balról, nem méltatlankodott, mert maga is úgy érezte, hogy a népnek igaza lehet. Hazament, felöltözött, hívatta a sazbólegényeket, de azoknak akkorra már hűlt helyük volt.





A FALUSI ÉS VÁROSI EGÉR


A falusi és városi egér

Sajti városi egér volt. Egy napon aztán elszánta magát, a motorjára pattant, és azt mondta:
-Régen nem láttam vidéki rokonaimat. Ideje, hogy meglátogassan őket.
Amikor végre találkozott Pajtival, falun élő unaokatestvérével, boldogan üdvözölték egymást. Pajti rögtön meg is hívta uzsonnázni.
-Na! Hogy ízlenek a gyümölcsök?-kérdezte Pajti.
-Hát, nem rosszak-bólintott Sajti. -De ha azokra az ínyencségekre gondolok, melyek nálunk a városban találhatók...Öszse sem lehet velük hasonlítani!
-Én nem hittem volna, hogy mindez létezik-mondta Pajti.
-Nos, látogass meg egyszer és majd meglátod!
Sajti belelendült, arról beszélt Pajtival, miylen mesés is a város és milyen nagyszerű ott az élet.
-Mi is jól élünk vidéken-bizonygatta Pajti.-Körülöttünk a természet, itt vannak a barátaink, nyugodt az életünk...
-Eh! A közelébe sem jöhet a városnak!-vágott a szavába Sajti.
Egy idő után elbúcsúzott az unokatestvérétől, főlült a motorra, és visszatért a városba.
Pajti csak arra tudott gondolni, amit Sajti mondott neki. Addig-addig gondolkodott, amíg egy napon meggyőzte magát, és elindult a városba.
-Hát rászántad magad, hogy elgyere!-üdvözölte Sajti a rokonát. -Kerülj csak beljebb megmutatom neked, mi a jó! El sem tudod képzelni, mi minden van itt! És Pajti valóban álmélkodva szemlélte az ennivalóval zsúfolásig teli házat, ahol még a hűtőszekrény is volt, és sok minden más.
-Ez aztán az eldorádó!-vallotta be Pajti.-Itt annyi finomság található, hogy nem is lehet meindent megkóstolni! És látta, amint ő és unokatestvére úsznak a levegőben, a legízletesebb ételek veszik körül őket, bele-beleharapnak ebbe is, abba is, mindenféle nyalánkságot kóstolgatnak...
Álmodozásást hirtelen lépések zaja-akár egy földrengés-szakította félbe.
-Mi...mi ez itt?-hebegte rémülten.
Ekkor egy óriási papucsos láb jelent meg felettük.
-Fuss! Fuss, mert szétlapít bennünket!-kiáltotta Sajti.
A két egér pedig fejvesztve menekült, alig úszták meg, hogy agyon ne tapossák őket.
A két unokatestvér végigszaladt a bútorokon, majd megpihent a televízió tetején.
-Jaj! Hogy megijedtem!-lehegett Pajti, akinek a szíve a torkában dobogott.
-Hát igen - mentegetőzött Sajti. - Néha előfordul egy kis kellemetlenség...
De alighogy kimondta, megjelent a ház úrnője egy olyan félelmetesen vad ábrázatú macskával, amilyent Pajti még életében nem látott.
Az asszony az egerekre mutatott, és kiadta a parancsot:
-Utánuk, Belzebub!
-Méghogy kellemetlenség! Ezt nevezed te kis kelemetlenségnek!- füstölgött Pajti, miközben rémülten menekültek. - Még soha nem volt részem ilyen rettegésben, mint most!
De mennyire így volt! A macska  rettenetes mancsai és éles fogai egyre közelebb kerültek hozzájuk! Szerencsére Sajti alapos helyismeretének köszönhetően sikerült megmenekülniük: beszaladtak a legközelebbi lyukba. Ezúttal hajszálon múlott, hogy megúszták!
-Szóval, ez az a csodálatos élet, amiről beszéltél?-nézett Pajti az unokatestvérére. -Tudod mit mondok neked? Most rögtön visszamegyek a falumba.
Néhány nappal készőbb Pajti előadta vidéki barátainak, milyen kalandokon ment keresztül.
-Elképesztő, milyen önteltek a városiak!-közölte velük.
-Azt hiszik, hogy jobban élnek, mint mi, pedig az életük teli van veszéllyel.
Okosabb a természetben élni nem godnoljátok? És mindenki, aki ott volt, egyetértően cincogott.