A szárnyas királyfi

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen,húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme.
Azám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban.
Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt, úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez?
Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár úgy repült be a torony ablakán.

Hát ez így volt egy hétig, kettőig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss, kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem röpült, ahol ő egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában.

Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csakhogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába.

Bemegy az első szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.

- Hé, szárnyas királyfi - kiáltott a király szörnyű haraggal -, te voltál- e a lányomnál?!
- Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?
- Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebb' az álltó helyemben!
Mondta a királyfi:
- No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben.
Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég meg volt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.
No, ez így éppen jó volt, ahogy volt.
Itt a vége, fuss el véle!

Megjegyzések

TOP 3 BEJEGYZÉS

Szemfüles érzékszervek

VÁNDORMADARAK

TÁLTOS JANKÓ