Újra a kígyó - Zárszó

-A kis herceg-

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
-Hát nem emlékszel rám? - mondta. - Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
-Igen, igen! A napja ma van, de helye nem egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
-...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
-Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
-Mosat pedig menj el - mondta a kis herceg. -Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Épp jókor értem afalhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
-Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét; úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz...
-Honnan tudod?
Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
-Én is hazamegyek ma... - És szomorkásan hozzátette: - De az sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb...
Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam...
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.
-Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár...
Szomorúan elmosolyodott.
Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
-Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
-Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tőrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
-Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
-Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
-Kedves kis barátom, ugye, ez az eégsz csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozás, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
-Ami fontos, azt nem lehet látni...
-Persze...
-A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.
-Persze...
-És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyanvolt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt...Emlékszel?...Nagyon jó volt.
-Persze...
Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd...Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
-Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
-Éppen ez lesz az ajándékom...olyasforma, mint a víz...
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont min-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
-Hogyhogy?
-Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
-S ha majd megvigazstalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből...És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik:
"Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
-Mintha csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
-Ma éjszaka...tudod....ne gyere el.
-Nem hagylak magadra.
-Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd...Nem éri meg...
-Nem hagylak magadra.
Ő szemlátomást gondterhelt volt.
-Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon..A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
-Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta.
-Igaz, második marásra már nem marad mérgük...
Azon az éjszakán észre sem vettem mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkelmenetelt. Csak ennyit mondott:
-Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
-Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pdig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
-Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
-Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De azátn újra összeszedte magát.
-Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
Hallgattam.
-Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ős is elhallgatott, mert sírt...
-Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert félt.
-Aztán azt mondta:

-Tudod...a virágom...felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
-Hát igen - mondta. -Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én mocanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.


Hat év múlva

És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. én szomorú voltam, de ezt mondtam:
"Azért, mert nagyon fáradtt vagyok..."
Most már egy kicsit megvigazstalódtam. Azaz...mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz...És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna...
De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: 
"Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..."
Egyszer azt gondolom: "nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárnyára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek.
Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak.
Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hogy, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem...
Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden...
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!


Zárszó

Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lásástok. Itt jelent meg a Földön, s aztán tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz a zutatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött...


Megjegyzések

TOP 3 BEJEGYZÉS

Szemfüles érzékszervek

VÁNDORMADARAK

TÁLTOS JANKÓ