A nyolcadik nap

-A kis herceg-

A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam.
-Kétségkívül szépek az emlékeid - mondtam a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé!
-Barátom, a róka mondta...
-Édes kis öregem, hagy már azt a rókát!
-Miért?
-Mert rövidesen szomjan halunk...
-Nem értette meg az okoskodásomat, azt mondta:
-Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom...
"Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam. -Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..."
Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:
-Én is szomjas vagyok ...Keressünk egy kutat...
Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.
Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.
-Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem.
De ő nem felelet a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:
-Néha a szívnek is jó a víz...
Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:
-A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág...
Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze", aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
-A sivatag is szép - tette hozzá.
Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik...
-Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg-, hogy valahol egy kutat rejt...
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén...
-Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.
-Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal-mondta a kis herceg.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami legfontosabb, az láthatatlan..."

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.


A KÚT

-Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe...
Aztán még hozzátette:
-Nem éri meg...
A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút.
Holott a falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.
-Nem furcsa? - mondta a kis herceg. -Minden készen van: csiga, vödör, kötél...
Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga csikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.
-Hallod? - mondta a kis herceg.-Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...
Nem akartam, hogy megerőltesse magát.
-Hagyd, majd én -mondtam. -Neked ez túl nehéz.
Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.
-Épen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. -Adj innom...
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
-Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
-Nem találják meg - mondtam.
-Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
-Minden bizonnyal - feleltem.
-Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés...
-Meg kell tartanod, amit ígértél - mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.
-Mit ígértem?
-tudod... szájkosarat a bárnyomnak... hiszen felelős vagyok a virágomért!
Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.
-Ó, a majomkenyérfáid! -mondta. - Mint a káposztafejek...
-Ugyan!
Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!
-A rókád meg... a fülei... inkább mintha szarvak volnának...meg aztán túl nagyok is!
És megint nevetett.
-Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.
-Semmi hiba-mondta. -A gyerekek megértik.
Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.
-Neked valami titkos terved van...
Nem feleltem. Azt mondta:
-Tudod...holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem...
Majd némi szünet után:
-Egészen közel ide...
Elpirult.
S engem, magam sem tudom ,miért, elfogott valami sötét szomorúság. Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
-Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egy szál-egyedül, ezer mérföldre minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?
A kis herceg újra elpirult.
Én pedig habozva hozzátettem:
-Csak nem az évforduló miatt?
A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy "igen".
-Ó - mondtam neki-, attól félek...
Azt felelte:
-Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este...
Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék az a sírás kockázatát is vállalja vele...















Megjegyzések

TOP 3 BEJEGYZÉS

Micimackó látogatóba megy

Szemfüles érzékszervek

ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY, A kis herceg