AZ ENGEDETLEN RÓKICA

Rókáék legkisebb csemetéjét, Rókicát bizony gyakran csúfolták "Makranckának" a szülei.
Mi tagadás, alaposan kiérdemelte ezt a nevet. Ha valamire azt mondták neki, nem szabad, azért is megtette. Például a nyáron a papája figyelmeztette, hogy ne hajoljon át a híd korlátján, mert könnyen a patak vizében találhatja magát. Ő nem fogadott szót, és még szerencse, hogy Vidra bácsi épp ott horgászott, s kimentette a prüszkölő Rókicát. Nem történt másképp az sem, amikor a nyárfa tetejéből Sas apó hozta le, vagy mikor Vakond Vendel kereste meg az eltévedt rókalányt a föld alatti labirintusban. De sorolhatnánk még reggelig csacskaságait.

A januári hóesés kicsalta Rókicát a domboldalra, éppúgy, mint a többi erdőlakó csemetét.
Csúszkáltak, hóembert építettek, hógolyóztak, és persze szánkóztak vidáman nevetgélve.
Hanem ahogy elérkezett az ebédidő, szép lassan valamennyien hazaindultak.
Hívták Rókicát is:
-Gyere velünk! Már biztosan téged is vár rókamama a finom ebéddel!
-Dehogy megyek, én még nem vagyok éhes!
-Akkor is jobb lenne, ha velünk jönnél, mert reggel óta itt vagyunk, és már vizes a kesztyűnk, lassan átázik a cipőnk. Haza kell menni a melegbe, nehogy megfázzunk!

-De én nem fázom! - toppantott makrancosan Rókica.
-Egyedül akarsz maradni? Télen hamar besötétedik, nem félsz?
-Ééén? Ugyan mitől félnék? - nevetett gúnyosan, és hátat fordítva a többieknek futott fel a domb tetejére szánkóját maga után húzva.

Egy darabig nagyon élvezte, hogy az egész domboldal csak az övé. Sikongatva száguldott szánkójával. Örült, hogy senkit nem kell kerülgetnie, és vigyázni sem kell arra, hogy el ne üssön valakit. Hanem aztán hirtelen sötét lett. Észre sem vette, hogy mikor kezdődött, mintha egyszerre egy nagy fekete takaró borult volna az erdőre. Alig találta meg az ösvényt, ami hazafelé vezet. Az erdő különös, félelmetes hangokat hallatott. Esni kezdett a hó, és a fák között cikázó szél mint megannyi apró tűhegyet, úgy söpörte arcába a pelyheket. A fák recsegve hajladoztak súlyos hóterhük alatt, és Rókica egyre jobban bánta már, hogy nem hallgatott a többiekre.

Elgémberedett ujjait nem melegítette az elázott kesztyű, lábujjai jéggé dermedtek csizmájában. A fogai olyan hangosan vacogtak, hogy alig hallotta meg róka papa hangját. Szerencsére apukája megtalálta őt, s egy meleg plédbe tekerve gyorsan hazavitte.

Otthon aztán alapos fejmosást kapott. Napokig nyomta az ágyat lázasan, köhögve, betegen. Hiába is vágyakozott a többiek közé játszani a domboldalra, még napokig ki sem tehette a lábát, s ráadásul Bagoly doktor keserű cseppjeit is naponta háromszor le kellett nyelnie. Amikor meggyógyult, komoly fogadalmat tett:

Soha többet nem leszek Makrancka!

Megjegyzések

TOP 3 BEJEGYZÉS

ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY, A kis herceg

Micimackó látogatóba megy

CSURI KIRÁLYKISASSZONY