A Pásztorlány meg a Kéményseprő

Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül. Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán, egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani.

Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény ormán.

Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve - mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született, az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal porcelán királyfit is formálhatott volna belőle.

Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket.

Egy harmadik porcelán figura is állt az asztalon, háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét.

-Olyan férjed lesz-mondta a vén kínai a pásztorlánynak-, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almáriumja. Nem is szólva arról a sok mindenről, amit a titkos fiókokban rejteget.

-De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni!-kiáltotta a kis pásztorlány. -Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelán feleséget őriz!
-Hát te leszel a tizenkettedik!-mondta a vén kínai. -Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan igaz, mint hogy kínai vagyok.
Azzal bólintott egy utolsót, és elaludt.
De a kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába. Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét.

-Nem tehetünk mást -mondta végül-, nekivágunk a messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk.
-Amit te akarsz, azt akarom én is!-felelete a kis kéményseprő. -Vágjunk neki, de mindjárt! Azt hiszem a mesterségemmel el tudlak majd tartani becsülettel.
-Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen!-sóhajtotta a pásztorlány. -Addig nincs nyugtom, amíg kinn nem leszünk a messzi világban.

A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott leveleire, még a létráját is alája tartott, és lesegítette rajta. Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám, hogy nagy a nyugtalanság odafönn: a faragott szarvasok a nyakukat nyújtogatják utánuk, agancsukat emelik, és kíváncsian bámulják őket. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány pedig ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén kínainak:
-Megszöknek! Megszöknek!

A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az ablakmélyedésben álló szekrénykébe.
Három-négy hiányos kártyacsomó volt a kis szekrényben, meg egy ügyesen összetákolt kicsiny bábszínház - éppen előadás folyt benne, s a hölgyek, a káró, a treff, a kőr és a pikk dámák ott ültek az első sorokban, és tulipánjaikkal kényesen legyezgették magukat; a filkók ott álltak mögöttük, és azzal dicsekedtek, hogy alul is meg fölül is van fejük, mint minden becsületes játékkártyának.

A komédia, amit játszottak, egy szerelmepárról szólt, akiket elszakítottak egymástól, s a kis pásztorlány megkönnyezte, mert tulajdon sorsára ismert benne.
-Nem, nem bírom tovább! - zokogott fel.-Menjünk ki a szekrényből!- De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra, látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne.

folyt. következik...

Megjegyzések

TOP 3 BEJEGYZÉS

Szemfüles érzékszervek

TÁLTOS JANKÓ

Grimm legszebb meséi: HAMUPIPŐKE