A szárnyas királyfi

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen,húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme.
Azám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban.
Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt, úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez?
Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár úgy repült be a torony ablakán.

Hát ez így volt egy hétig, kettőig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss, kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem röpült, ahol ő egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában.

Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csakhogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába.

Bemegy az első szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.

- Hé, szárnyas királyfi - kiáltott a király szörnyű haraggal -, te voltál- e a lányomnál?!
- Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?
- Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebb' az álltó helyemben!
Mondta a királyfi:
- No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben.
Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég meg volt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.
No, ez így éppen jó volt, ahogy volt.
Itt a vége, fuss el véle!

TÁLTOS JANKÓ

Kép: Reményi Krisztina
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt, mint a templom egere, még száraz kenyeret is csak nagy ritkán ettek.
Kérdi egy reggel a szegény az idősebb fiától:
-No, édes fiam, mit álmodtál az éjszaka?
-Én bizony édes apám, azt álmodtam, hogy egy terített asztal mellett ültem s úgy jóllaktam, hogy a királlyal sem cseréltem volna. A hasam csak úgy felpuffadt a sok minden jótól, aztán elkezdtem verni, mint a dobot s olyan erősen pufogott, hogy a pufogástól amennyi veréb olt a faluban, mind szétrepült.
-Hát, fiam - mondja a szegény ember - ha olyan jóllaktál, akkor neked nem is kell ma kenyér. Ha kéne is, hiába kéne, mert úgy sincs
Kérdi a középső fiától is.
-Hát, te fiam, mit álmodtál az éjszaka?
-Én, édes apám, azt álmodtam, hogy vettem a vásáron egy pár sarkantyús csizmát, de aztán az olyan sarkantyús csizma volt, hogy mikor a bokámat összevertem, hetedhétországra hallatszott a sarkantyú pengése.
-No, ennek csakugyan örvendek - mondja a szegény ember - akkor legalább nem kell neked csizmát vennem.
Most a legkisebb fiától, Jankótól kérdezte meg:
-Hát, te fiam, Jankó, mit álmodtál az éjszaka?
-Én is álmodtam valamit, édes apám, de hogy mit, senkinek a világon meg nem mondom.
-Senkinek meg nem mondod, de nekem meg - rikkantott rá a szegény ember.
De hiába faggatta, fenyegette Jankót, hiába ütötte, verte, kérdezte, egy szót el nem árult az álmából. Mikor már nem tudta szenvedni az apja verését, kiszaladt a házból, futott fel az utcán, ki a mezőre, be az erdőbe, árkon-bokron keresztül, utána az apja is egy nagy husánggal.
Amint így szaladnának, jön velük szembe a király hat lovas hintón, nagy kísérettel s ahogy meglátja őket, rászól a szegény emberre:
-Hé, atyafi, miért kergeted azt a fiút?
-Hogyne kergetném -mondá a szegény ember- amikor nem mondja el, mit álmodott az éjszaka.
-Jól van - mondja a király - hagyj békét annak a fiúnak, add hozzám szolgálatba, majd nekem elmondja az álmát.
A szegény ember szívesen beleegyezett, mert a király még egy nagy zacskó pénzt is adott neki. szépen hazament s a király is ment a maga útjára.
Ahogy a király megérkezett a palotájába, első dolga volt, hogy elővegye Jankót s mondja neki:
-Na, Jankó fiam, hadd hallom az álmodat.
-Felséges királyom, -mondá Jankó - életem, halálom kezedbe ajánlom, nem mondhatom el az álmomat senkinek a világon.
Fenyegette a király mindenféleképpen, hogy így felakasztja, hogy úgy kerékbe töreti, meg amúgy lófarkára kötteti, de mind hiábavaló volt: Jankó nem mondta el az álmát.
Megharagudott a király erősen s mondta:
- Na, megállj, Jankó, nem akasztatlak fel, kerékbe sem töretlek, lófarkára sem köttetlek, rettentőbb halált szántam én neked.
Egybe behívatott két katonát s parancsolta, hogy vigyék Jankót a palota legmagasabb tornyára, falazzák be a toronynak ajtaját, hogy vesszen ott éhen-szomjan ez a makacs legény.
Vitték Jankót a katonák, de éppen abban a szempillantásban lépett be a királykisasszony, s ahogy meglátta Jankót, rajta feledkezett a szeme, s ahogy megtudta, mit akarnak Jankóval, egyszeribe elhatározta magában, hogy egy élete, egy halála, megmenti ezt a bátor, szép legényt.
Amikor a kőművesek Jankót befalazták, az egyik kőművesnek adott egy csomó pénzt, hogy egy követ hagyjon csak szabadon, hadd lehessen azt kivenni s betenni.
A kőműves úgy tett, ahogy a királykisasszony  kívánta, s Jankó nem veszett sem éhen, sem szomjan, mert a királykisasszony mindennap vitt neki ételt, italt bőven, amikor senki sem látta.
Telt, múlt az idő, egyszer a kutyafejű tatárok királya hét fejér lovat küldött a király udvarába, de olyan egyformát, mint hét tojás, hogy egyet a mástól megkülönböztetni nem lehetett, s azt üzente, a kutyafejű tatárok királya, hogy egy-egy esztendő különbség van egy-egy ló között s ha vagy a király, vagy pedig valamelyik embere ki nem találja, hogy melyik a hét ló közül a legfiatalabb s melyik az utána következő, a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: felkerekedik a katonáival, elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad; nem kegyelmez még a királynak sem, cska egyesegyedül a leányának. Azt elviszi magával feleségnek.
Összehívatta a király a tanácsosait, tanakodtak éjjel-nappal, aztán összehívattak az országból mindenféle bölcs embert, de egy sem találkozott, aki megkülönböztesse a hét lovat egymástól.
Hej, nagy búba merült az egész ország! Búsult a királykisasszony is, mert mi haszna néki abban, ha meg is hagyják az ő életét, ha a kutyafejű tatárok királya elviszi magával! Este, mikor vacsorát vitt Jankónak, sírva panaszolta el, hogy mi történt.
-Amiatt bizony egyet se sírjon, felséges királykisasszony, -mondja Jankó- könnyű azt eltalálni, hogy hét ló közül melyik másik. MOndja meg az édesapjának, hogy tetessen ki az udvarba hét tekenő zabot, mind más-más esztendőből való termést s majd meglátják, hogy a legkisebb ló az idei zabot eszi meg s a többi is, amint következik, abban a sorrendben.
Mondja a királykisasszony nagy örömmel az apjának, hogy mit kellene tenni.
-Hát azt neked ki mondta? - kérdezte a király.
-Ezt én álmomban láttam - mondá a királykisasszony, mert nem akarta elárulni, hogy Jankó él.

Grimm legszebb meséi: HAMUPIPŐKE

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszercsak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:

- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.

A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz, újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.

Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:

- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!

Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.

Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára, úgy mondogatták:

- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!

És jót nevettek rajta.

Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:

- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!

Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.

Az okos leány

HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába.
Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki:
-  No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát, ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson száz esztendős fonalam, fonj nekem abból arany fonalat.
Felelte a leány:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak száz esztendős sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az arany fonalat.
Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki:
- Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat.
- Én jó szívvel - mondja a leány -, csak elébb felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról.
Mondja a király:
- Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek.
- Csak mondja, felséges királyom.
- Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is.
Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, s úgy ment fel a király színe elé.
- Itt van, felséges királyom.
Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült.
- Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is.
De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elő a cigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettőig is.
Én is ott voltam, egyet jót táncoltam.
Aki nem hiszi, járjon utána.

A LÓ


Minden háziálat közül a ló a legszebb és legpompásabb. Külseje nagyon szép és elegáns. Karcsú teste erős nyakban végződik. Erős mellkassal rendelkezik, lábai izmosak és patákban végződnek. Söerényét és farkát hosszú szőrszálak alkotják.

Testalkata - Magassága átlagosan 140 és 160 centiméter közé tehető, hosszúsága pedig elérheti a több mint 2 métert.

Súlya - A ló egy masszív emlős, súlya 400 kg és akár 1000 kg között található, fajtától függően.

Élelme - A ló fűvel, szénával, zabbal táplálkozik.

Szaporodás - A kanca átlagosan egy csikót hoz a világra, 11 hónapig tart a vemhessége.

Élőhelye - Falusi gazdaságokban és farmokon nevelik őket. Átlagos életkoruk 25 és 30 év közé tehető.

Haszna - A lovat lovaglásra használjuk, könnyű és nehéz szállításokra, cserzett bőréből hámokat, öveket, táskákat készítenek. A ló farkának hosszú szőréből húrokat gyártanak.

Családja - A ló kicsinyét csikónak hívjuk, anyját kancának nevezzük, egy kicsinek ad életet, az ikrek nagyon ritkák. A ló apát pedig csödörnek hívjuk.


A Vörös Királybíró

-Bendek Elek-

A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az időben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földből nőttek volna ki. Pedig a dicső Hunyadi János az ő vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe.

A többi közt körülfogták a törökök Kőhalom várát is. Beüzent a basa a kőhalmi királybírónak,* hogy ha egy egészvágás szekér* aranyat nem fizetnek: kő kövön nem marad, s még a csecsszopó gyermeknek sem kegyelmez meg. De volt szörnyű nagy ijedség! Csak két ember nem ijedt meg: a királybíró, akit a vörös hajáért vörös királybírónak hívtak, s az ő keze-lába: egy Menenges nevű ember, aki messze földön híres volt az ördöngösségéről. Csudálatos dolgokat művelt ez a Menenges. Ha jókedve kerekedett, tüzet fújt a szájából. Ha vendégségekbe hívták, fogta magát, s a vizet borrá változtatta, mikor meg látta, hogy a vendégeknek erősen virágos kedve kerekedett, vízzé változtatta a bort.

Hát amint mondám, nagy volt az ijedség, mikor a basa beüzent Kőhalomba, az egészvágás szekér aranyért. Elészedte, kinek mi aranya volt, a ládafiából, de az egész Kőhalomban nem gyűlt össze több egy félvágás* szekérre valónál. Na, most mi lesz? A török basa bizonyosan nem tréfál. De a vörös királybíró nem ijedt meg. Kiment az ő hű keze-lábával a várból, ment egyenesen a basához, s azt mondta:

- Sok aranyat kívánsz, vitéz basa. Csak a felét tudjuk megadni. De ha türelemmel leszel, három nap múlva a másik felét is becsületesen megadjuk.

- Jól van - mondá a basa -, de addig velem jössz Törökországba. Ha megkapom a másik félvágás szekér aranyat is, visszaeresztlek.

A vörös királybíró kihozatta a félvágás szekér aranyat, elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, el a város népétől, s indult nagy Törökországba, három hónapig tartó nehéz fogságra.

Legutoljára az ezermester Menengestől búcsúzott, de ez azt mondta:

- Ne búcsúzzék tőlem, nagy jó uram, mert én nem maradok el kigyelmedtől. Megyek kigyelmeddel a nehéz fogságba.

Elment a vörös királybíró s vele a keze-lába. Török császár városában záratták toronyba, nagy nehéz fogságra. De eltelt a három hónap, s bizony nem érkezék meg a félvágás szekér arany. Elmúlt a negyedik, el az ötödik hónap, el a hatodik is, csak nem érkezék meg az arany. Eszük ágában sem volt a kőhalmi szászoknak, hogy kiváltsák a királybírójukat, pedig derék egy ember volt. Vagy az is meglehet, jutott eszükbe, de nem tudtak összegyűjteni egy félvágás szekér aranyat.

- Istenem, istenem - sóhajtott föl egyszer a vörös királybíró -, itt kell elsenyvednem ebben a sötét toronyban, a nehéz rabláncon! Hej, Menenges, Menenges, mennyi ördöngösséghez értettél te is, míg szabad voltál, az volna az igazi ördöngösség, ha kiszabadítanál innét, s hazavinnél Kőhalomba.

- Éppen csak ezt a szavát vártam, nagy jó uram. Feküdjék le csak, s aludjék csendesen. Holnap éjjel a házában alhatik.

- Menenges, ne bolondozz, nincs kedvem most a tréfára!

- Uram, aludjék, egyébre gondja ne légyen!

Lefeküdt a vörös királybíró, s csakhamar el is nyomta az álom. S amíg ő aludt, az ördöngös Menenges kinyitotta a torony vasajtaját, aztán leterítette a köpenyegét a földre, s pitymallatkor felébresztette a gazdáját.

- Nagy jó uram, készüljön az útra!

- Ne tréfálj, Menenges!

- Nagy jó uram, üljön erre a köpenyegre, s fogóddzék jól belém!

A vörös királybíró ráült a köpenyegre, Menenges pedig valami hókuszpókuszt csinált, s azzal - surr-burr! - kisurrant a köpenyeg az ajtón, fel a magas levegőégbe. Repült a köpenyeg, mint a szél, olyan sebesen, tengeren, erdőn, mezőn át, s mire feljött a Vacsoracsillag, szépen leszállott a kőhalmi vár udvarának közepén.

- Itthon vagyunk, nagy jó uram!

Igazán otthon voltak. Összecsődültek a népek, s szemük-szájuk elállt a nagy álmélkodástól. Hogy tudtak ezek hazajönni, mikor mindkettőnek a lábán volt a nehéz rabbilincs. Hiába kérdezték, nem mondták meg senkinek, hogy milyen csudálatosképpen jöttek haza. Csak mikor Menenges meghalt, akkor mondta el a vörös királybíró, hogy Menenges az ördögök segítségével hozta haza.

Már akárhogy, de hazajöttek, s az is igaz, hogy Törökországban voltak, nagy erős fogságban, mert azt a két nehéz láncot még nemrégiben is lehetett látni a kőhalmi vár egyik szegletében.

Szómagyarázat:

*királybíró - A XV. századtól az erdélyi szász és székely kerületek fő tisztségviselője
*egész-vágás szekér - szénásszekér

A rózsátnevető királykisasszony

Hol, volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt oly gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, haenm a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszet, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az urdvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba s csatába kellett hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.

Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszálott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire s ami arany hulott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy a világon van.

Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsátnevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.

Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban és sírdogált keservesen; de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt. hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána s alig győzték felszedni a temérdek aranyat.

Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta szegény leányt s fölvette a szekérre. Hazamegy a kertész s mondja a feleségének:

-No feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyötsírató, rózsátnevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullatt a szája, de meg aranyat sem a lába: nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.

Mondja az asszony:
- Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
-Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
-Isten neki - mondja az asszony - hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.

-Te feleség - mondja a kertész - én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiába s odadobott neki két szemet.

Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyére, de csudák csudája, egyszeriben a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.

-Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva - macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.

Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében s csupa drágagyöngyök peregttek a szeméből, azután nevetni kezdett s szebbnél-szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában.

Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsátnevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt, múlt az idő, s egyszer, mikor bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön  a királyfi s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gobmostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.
Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiált örömében:

-Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyötsíró s rózsátnevető királykisasszony?
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor azután lehúzta a cipellőjét s elkezdett sétálni föl s alá a szobában s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsátnevető királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


A TÜNDÉR

Weöres Sándor


Bóbita, Bóbita táncol, 
körbe az angyalok ülnek, 
béka-hadak fuvoláznak, 
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot, 
röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos, 
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág
sürüjében. 




Újra a kígyó - Zárszó

-A kis herceg-

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
-Hát nem emlékszel rám? - mondta. - Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
-Igen, igen! A napja ma van, de helye nem egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
-...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
-Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
-Mosat pedig menj el - mondta a kis herceg. -Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Épp jókor értem afalhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
-Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét; úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz...
-Honnan tudod?
Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
-Én is hazamegyek ma... - És szomorkásan hozzátette: - De az sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb...
Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam...
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.
-Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár...
Szomorúan elmosolyodott.
Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
-Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
-Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tőrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
-Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
-Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
-Kedves kis barátom, ugye, ez az eégsz csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozás, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
-Ami fontos, azt nem lehet látni...
-Persze...
-A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.
-Persze...
-És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyanvolt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt...Emlékszel?...Nagyon jó volt.
-Persze...
Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd...Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
-Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
-Éppen ez lesz az ajándékom...olyasforma, mint a víz...
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont min-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
-Hogyhogy?
-Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
-S ha majd megvigazstalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből...És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik:
"Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
-Mintha csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
-Ma éjszaka...tudod....ne gyere el.
-Nem hagylak magadra.
-Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd...Nem éri meg...
-Nem hagylak magadra.
Ő szemlátomást gondterhelt volt.
-Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon..A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
-Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta.
-Igaz, második marásra már nem marad mérgük...
Azon az éjszakán észre sem vettem mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkelmenetelt. Csak ennyit mondott:
-Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
-Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pdig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
-Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
-Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De azátn újra összeszedte magát.
-Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
Hallgattam.
-Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ős is elhallgatott, mert sírt...
-Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert félt.
-Aztán azt mondta:

-Tudod...a virágom...felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
-Hát igen - mondta. -Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én mocanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.


Hat év múlva

És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. én szomorú voltam, de ezt mondtam:
"Azért, mert nagyon fáradtt vagyok..."
Most már egy kicsit megvigazstalódtam. Azaz...mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz...És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna...
De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: 
"Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..."
Egyszer azt gondolom: "nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárnyára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek.
Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak.
Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hogy, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem...
Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden...
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!


Zárszó

Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lásástok. Itt jelent meg a Földön, s aztán tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz a zutatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött...


A kutya

-Háziállatok-

A ma ismert kutya őse egy farkashoz hasonló állat, amelyik évmilliókkal ezelőtt élt. 
Történelmi adatok szerint a kutya az első megszelídített állatok egyike. Több mint tizenötezer éve él együtt az emberrel. 

A kutyának hosszú lábai vannak, melyek elősegítik a futásban, kicsi fejjel és hegyes orral rendelkezik. Szaglása rendkívül jó. Meg tudja különböztetni gazdája szagát, és könnyűszerrel tudja követni a vad illatát is.

Testalkata: Fajtától függően, hosszúsága 20 cm-től 87 cm lehet.

Súlya: A kutya súlya nagyon fajtafüggő, beszélhetünk 90 grammos és akár 70 kg-os kutyákról is.

Táplálkozása: A kutya húsevő állat. Állati eredetű táplálékkal etetik.

Szaporodása: A nőstény egyszerre akár 8-14 kölyköt is a világra hozhat, ez is persze fajtafüggő. Kicsinyeit saját tejével táplálja

Élőhelye: Otthonául szolgálhat az emberek udvara vagy háza.

Haszna: A kutyát tartják az ember legjobb barátjának. Ugyanakkor őrzésre és vadászatra is használják, megemlíthetjük még azokat a fajokat, melyeket szánhúzásra vagy különböző versenyekre használnak.

Családja: Kicsinyeit kutyakölyköknek nevezzük, a nőstényt pedig szukának.