2016. december 23., péntek

TÁLTOS JANKÓ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt, mint a templom egere, még száraz kenyeret is csak nagy ritkán ettek.
Kérdi egy reggel a szegény az idősebb fiától:
-No, édes fiam, mit álmodtál az éjszaka?
-Én bizony édes apám, azt álmodtam, hogy egy terített asztal mellett ültem s úgy jóllaktam, hogy a királlyal sem cseréltem volna. A hasam csak úgy felpuffadt a sok minden jótól, aztán elkezdtem verni, mint a dobot s olyan erősen pufogott, hogy a pufogástól amennyi veréb olt a faluban, mind szétrepült.
-Hát, fiam - mondja a szegény ember - ha olyan jóllaktál, akkor neked nem is kell ma kenyér. Ha kéne is, hiába kéne, mert úgy sincs
Kérdi a középső fiától is.
-Hát, te fiam, mit álmodtál az éjszaka?
-Én, édes apám, azt álmodtam, hogy vettem a vásáron egy pár sarkantyús csizmát, de aztán az olyan sarkantyús csizma volt, hogy mikor a bokámat összevertem, hetedhétországra hallatszott a sarkantyú pengése.
-No, ennek csakugyan örvendek - mondja a szegény ember - akkor legalább nem kell neked csizmát vennem.
Most a legkisebb fiától, Jankótól kérdezte meg:
-Hát, te fiam, Jankó, mit álmodtál az éjszaka?
-Én is álmodtam valamit, édes apám, de hogy mit, senkinek a világon meg nem mondom.
-Senkinek meg nem mondod, de nekem meg - rikkantott rá a szegény ember.
De hiába faggatta, fenyegette Jankót, hiába ütötte, verte, kérdezte, egy szót el nem árult az álmából. Mikor már nem tudta szenvedni az apja verését, kiszaladt a házból, futott fel az utcán, ki a mezőre, be az erdőbe, árkon-bokron keresztül, utána az apja is egy nagy husánggal.
Amint így szaladnának, jön velük szembe a király hat lovas hintón, nagy kísérettel s ahogy meglátja őket, rászól a szegény emberre:
-Hé, atyafi, miért kergeted azt a fiút?
-Hogyne kergetném -mondá a szegény ember- amikor nem mondja el, mit álmodott az éjszaka.
-Jól van - mondja a király - hagyj békét annak a fiúnak, add hozzám szolgálatba, majd nekem elmondja az álmát.
A szegény ember szívesen beleegyezett, mert a király még egy nagy zacskó pénzt is adott neki. szépen hazament s a király is ment a maga útjára.
Ahogy a király megérkezett a palotájába, első dolga volt, hogy elővegye Jankót s mondja neki:
-Na, Jankó fiam, hadd hallom az álmodat.
-Felséges királyom, -mondá Jankó - életem, halálom kezedbe ajánlom, nem mondhatom el az álmomat senkinek a világon.
Fenyegette a király mindenféleképpen, hogy így felakasztja, hogy úgy kerékbe töreti, meg amúgy lófarkára kötteti, de mind hiábavaló volt: Jankó nem mondta el az álmát.
Megharagudott a király erősen s mondta:
- Na, megállj, Jankó, nem akasztatlak fel, kerékbe sem töretlek, lófarkára sem köttetlek, rettentőbb halált szántam én neked.
Egybe behívatott két katonát s parancsolta, hogy vigyék Jankót a palota legmagasabb tornyára, falazzák be a toronynak ajtaját, hogy vesszen ott éhen-szomjan ez a makacs legény.
Vitték Jankót a katonák, de éppen abban a szempillantásban lépett be a királykisasszony, s ahogy meglátta Jankót, rajta feledkezett a szeme, s ahogy megtudta, mit akarnak Jankóval, egyszeribe elhatározta magában, hogy egy élete, egy halála, megmenti ezt a bátor, szép legényt.
Amikor a kőművesek Jankót befalazták, az egyik kőművesnek adott egy csomó pénzt, hogy egy követ hagyjon csak szabadon, hadd lehessen azt kivenni s betenni.
A kőműves úgy tett, ahogy a királykisasszony  kívánta, s Jankó nem veszett sem éhen, sem szomjan, mert a királykisasszony mindennap vitt neki ételt, italt bőven, amikor senki sem látta.
Telt, múlt az idő, egyszer a kutyafejű tatárok királya hét fejér lovat küldött a király udvarába, de olyan egyformát, mint hét tojás, hogy egyet a mástól megkülönböztetni nem lehetett, s azt üzente, a kutyafejű tatárok királya, hogy egy-egy esztendő különbség van egy-egy ló között s ha vagy a király, vagy pedig valamelyik embere ki nem találja, hogy melyik a hét ló közül a legfiatalabb s melyik az utána következő, a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: felkerekedik a katonáival, elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad; nem kegyelmez még a királynak sem, cska egyesegyedül a leányának. Azt elviszi magával feleségnek.
Összehívatta a király a tanácsosait, tanakodtak éjjel-nappal, aztán összehívattak az országból mindenféle bölcs embert, de egy sem találkozott, aki megkülönböztesse a hét lovat egymástól.
Hej, nagy búba merült az egész ország! Búsult a királykisasszony is, mert mi haszna néki abban, ha meg is hagyják az ő életét, ha a kutyafejű tatárok királya elviszi magával! Este, mikor vacsorát vitt Jankónak, sírva panaszolta el, hogy mi történt.
-Amiatt bizony egyet se sírjon, felséges királykisasszony, -mondja Jankó- könnyű azt eltalálni, hogy hét ló közül melyik másik. MOndja meg az édesapjának, hogy tetessen ki az udvarba hét tekenő zabot, mind más-más esztendőből való termést s majd meglátják, hogy a legkisebb ló az idei zabot eszi meg s a többi is, amint következik, abban a sorrendben.
Mondja a királykisasszony nagy örömmel az apjának, hogy mit kellene tenni.
-Hát azt neked ki mondta? - kérdezte a király.
-Ezt én álmomban láttam - mondá a királykisasszony, mert nem akarta elárulni, hogy Jankó él.

2015. március 27., péntek

Grimm legszebb meséi: HAMUPIPŐKE

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszercsak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:

- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.

A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz, újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.

Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:

- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!

Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.

Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára, úgy mondogatták:

- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!

És jót nevettek rajta.

Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:

- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!

Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.

Magamról

Saját fotó

"Nincs egyetlen pillanat sem az életedben, amikor ne lenne meg mindened, ami a boldogsághoz szükséges.
Gondolkodj el ezen egy pillanatra!
Boldogtalanságodnak az az oka, hogy arra figyelsz, amid nincs, ahelyett, hogy arra összpontosítanál amid éppen most van."
-Anthony de Mello-

BLOG BEMUTATÁSA

Gyertek ti fölnöttek, éljük át újra gyermekeinkkel a csodák korát!

ANGYALKÁK

KÜLDJ KÉPESLAPOT